Talán még emlékeztek rá, hogy ősszel csak úgy egyedül lefutottam a VTM most már réginek nevezhető 52km-es ultra távját. Jól ment. Bruttó 5 óra 39 perc alatt értem körbe, minden erőlködés nélkül. Mivel az útvonal jelentős részét unalomig ismerem, és az egész is megvolt egyben, így a tavaszi hivatalos futáson nem is akartam indulni. Csak aztán megtudtam, hogy lesz érem! :) 

Miután letudtam a "gyors" 5k célomat, neki is álltam a felkészülésnek. 30 kilométer körüli terep köröket futottam hétvégente, kerestem a szintesebb útvonalakat, minden jól ment. A verseny előtti utolsó hosszabb hetem 90km felettire sikerült, benne több mint 2km pozitív szinttel. Erősnek és felkészültnek éreztem magam.

Aztán szombaton reggel elkezdtem köhögni. Az esti bevásárláskor pedig kabátban fázni a tatai Tesco-ban. Hamar rájöttem, hogy a kisebbik gyerkőcömet ledöntő nyavalya rám is átragadt. Szombat este bevettem 1 gramm C-vitamint, ittam egy csomó forró mézes teát, és reméltem a legjobbakat.

Csutak vizesen ébredtem, de nem volt lázam. Kicsit kóválygott a fejem, de a szokásos híg tejes-mézes kávé viszonylag szépen helyrerakott. Mikor a szári sportcsarnokban összefutottam Rókával és Tomival, már egészen bizakodó voltam. Ráadásul a nap is kezdett kisütni.

Kilenckor rajt, irány a Körtvélyes! Szépen tartottam az őszi tempómat, csupán egy perccel értem fel hamarabb (43p) az elágazásig (amin most nem kellett befutni a toronyig), mint akkor. Igyekeztem az elejére nagyon odafigyelni. Úgy voltam vele, hogy ha negyven percen belül érem el ezt a pontot, akkor nagyon túltoltam és szenvedés lesz a vége.

Szépen futható rész a Mária-szakadék hurkáig, ahol az élmezőny akkor fordult ki, amikor én be. Bele sem akartam gondolni, hogy mennyit vertek rám tizenpár kilométer alatt. Kicsivel az első frissítőpont előtt köszöntek rám a VérKörös srácok, amitől duplán is büszkeség fogott el. Egyfelől klassz, hogy megismertek, másfelől az se gyenge, hogy én is felismertem őket. (Vicces dolog, de futás közben csak a hátakat és tarkókat látod, így nem is olyan könnyű ráismerni valakire.) Ők gyorsan ellenőrzik a VérKör első QR kódját, én bekapok egy darab sósperecet, és megyek is tovább, vissza a Mária faragásig.

Valahol félúton a Mária-völgy és a lezárt Vitány-vár között rám tör a köhögés, majd pár pillanattal később elkezdem nagyon vacakul érezni magam. Nem fáj semmim, de elillan minden erőm. Szenvedek. Minden egyes sejtem ki akar szállni, bebújni egy takaró alá, és teát inni. Nem pedig további 33km-t futni. Nagyon közel vagyok ahhoz, hogy felhívjam a feleségemet, és megkérjem, jöjjön ki értem Várgesztesre kocsival. Aztán ránézek az órámra, és látom, hogy valójában már gyalogolva is beérnék szintidőn belül (csak én gondolom úgy, hogy kifejezetten nagy hiba ennyire hosszú szintidőket megadni?). Bár a felkészülésem alapján 5:10 körüli időt reméltem, de végső soron az éremért jöttem. Ha az nincs, akkor én sem lennék ma itt, az pedig már mindenképp meglesz. Ez a gondolat egy kicsit megnyugtat, és valahogy sikerül úgy csavarni a gondolataimat, hogy ne éljem meg kudarcnak ezt a vánszorgást.

Róka a várgesztesi frissítőpontnál ér utol, majd együtt haladunk a sárga jelzésen a várdomb melletti első emelkedő tetejéig. Ő ott eliszkol, én pedig szépen nyugisan kocogok tovább. Nem vagyok túl fényesen, legszívesebben leülnék valamelyik nagyobb fa tövébe és elaludnék.

A kék kereszt jelzésen, ami Vérteskozma irányába egy hosszabb emelkedő, tudatosan kitapasztalom, hogy mi az az intenzitás, ahol még nem vagyok nagyon rosszul, nem tör rám a köhögés, de azért valamennyire haladok is. Nagy megkönnyebbüléssel veszem észre, hogy ez a visszafogott tempó is elég a verseny ezen szakaszában ahhoz, hogy befogjak 1-2 embert.

Várgesztesen kidobom a kettő kiürült gélt, megmosom a kezem egy kék kútnál, és már ott is vagyok a következő frissítőpontnál. Kérek egy kis kólát a poharamba, majd mennék a szokott útvonalon tovább a Fáni-völgy bejárata felé. Nem arra, felfelé!- kiáltják utánam a pontról. Na szép, egy újabb rövidítés. Rövid földút visz rá a Fáni-völgy jól futható aszfaltjára, ahonnan egy kis hídon át haladunk felfelé Újosztásig. Ez az utolsó nagyobb emelkedő, és én végig futom. Visszafogottan, óvatosan, de határozottan futó mozgással.

A fent lévő ellenőrzőpont sem ott van, ahol várom, nem kell befutni a kis nyúlványon a tavaly elkészült pihenőhelyig. Furcsa.

Innentől már sima liba. Iszok egy kis kólát, és szépen kocogok tovább. Többnyire sík, néha kicsit lejt. Kezdem beérni a leglassabb maratonistákat, többségük csak vánszorog. Már csak kilenc! - vetem oda egy srácnak, aki mellett elfutok. Azé' az még odabasz! - mondja.

Négy-öt embert előzök még meg. Az utolsó kilométereken, ahol már normálisabban lejt az út, szépen felgyorsulok. Előredőlve hagyom, hogy a gravitáció behúzzon a célig. 5 óra 36 perc. Nem rossz, főleg úgy, hogy a szó hagyományos értelmében el sem fáradtam. A tüdőm persze taccson van, érzem sz összes beszűkült hörgőm, ahogy a nyakamba akasztott éremmel belépek a meleg csarnokba azonnal rám tör a köhögés. Estére újra belázasodok.

Hülye dolog volt betegen futni, de talán nem okoztam vele túl nagy kárt magamnak. Lett egy újabb szép érmem egy igazán profin szervezett versenyről, ahol még az időjárás is kiválóan alakult. Igyekszem nem arra gondolni, hogy mi lett volna ha... A verseny akkor volt, amikor, és én akkor sajnos pont beteg voltam. Van ilyen. Így most ez volt a legtöbb, amit ki tudtam préselni magamból. Azért majd legközelebb egy kicsivel okosabban választok rajtszámot!

Pár gondolat az útvonalról: Négy helyen is rövidebb lett a korábbi távhoz képest. (1) Kimaradt a Körtvélyes csúcsán lévő meteorológiai mérőtorony, (2) kimaradt a Vitány-vár és az utána következő brutális lejtő, ami a teljes táv legtechnikásabb szakasza lett volna, (3) rövidítettünk Vérteskozmán, elkerülve a parkoló padjait, (4) nem érintettük az Újosztás után lévő pihenőhelyet. Bár a hivatalos adatok szerint a táv 50,6km, az összes normális GPS órát használó ismerősöm 49,0-49,2km közé mérte. Ez egyébként nem túl meglepő - Csanyáék rendre túlmérik a távokat egy kicsit, ami a pontatlan GPS vétel tipikus tünete (ha nincs komplett jelvesztés, csak pontatlanná válik a mérés, akkor a GPS mindig hosszabb távot mér, majd egyszer lerajzolom, hogy miért). Gond nélkül fel lehetne hizlalni ezt az útvonalat 60 kilométer környékére, úgy egy kicsit jobban esne ultramaratonnak hívni.