A lenti sorokban röviden leírnám a természetes futási formára való átállásom történetét és tapasztalatait.

Mostanában sokat lehet olvasni erről a témáról, nagy divat lett habzó szájjal mellette vagy épp ellene érvelni. Én egyiket sem teszem. Nem tudom, hiszen kb. fél év alatt ez még nem derülhetett ki, hogy amit csinálok, az hosszútávon hogyan hat rám. Jobb futó leszek-e általa, vagy csak tönkrevágom az ízületeimet? Ezért aztán arra kérlek, hogy semmiképp ne vedd az én (pozitív) tapasztalataimat biztatásnak! Ami nálam (eddig) működik, az lehet, hogy nálad nem fog. Nem vagyunk egyformák. Pár napja posztolt az egyik volt középiskolai osztálytársam egy célfotót magáról. 10k, 38 perc. Hihetetlen sebesség egy kb. 40 éves embertől, aki csak hobbi szinten fut. A képen épp egyenes lábbal érkezik a sarkára, jóval maga előtt. Az ideje alapján mondhatom-e azt, hogy rosszul fut? Aligha. Ő így fut, én máshogy, és ő a gyorsabb. Kérlek, ezt ezt rágd meg alaposan, mielőtt tovább olvasol. Oké? Köszi!

2012. nyár, Runke, Horvátország: Lusta vagyok mint a dög, így a sátortól a strandig vezető nagyjából húsz méternyi út kedvéért nincs kedvem cipőt váltani. Eleve az ezer forintos tengeri cipőmben megyek le a tengerhez. Szinte az első nap észreveszem, hogy ez marha jó érzés. Nem tudom pontosabban definiálni hogy mit érzek, de határozottan kellemes. Így aztán a papucsom és a sportcipőm helyett egyre gyakrabban veszem fel ezt a darabka gumiréteget, és megyek el benne a kemping boltjába, mosdójába, ide-oda. Mikor pár nappal később a félsziget külső felén találok egy eldugott, nehezen megközelíthető öblöt, a világ legtermészetesebb módján indulok el a meredek, sziklás ösvényen a tengeri cipőmben. Élvezem, hogy érzem a köveket, hogy pontosan tudom irányítani magam. Valami furcsa ötlettől vezérelve, és talán azért is, mert nem hoztam az útra magammal futócipőt, elkezdek futni benne a sátrunk mögötti aszfalton. Nem sokat, párszor tíz métert. Könnyed, felszabadító érzés. A legjobb szó ami eszembe jut az az, hogy így futni valahogy rugalmas.

Aztán véget ér a nyaralás, hazautazunk, és én elfelejtem az egészet.

Sarkazva menekülök az ellenséges nindzsák elől!

2013. tavasz: Lassan növelem a hosszú futásaim távjait, április elején első alkalommal futom körbe a Velencei-tavat. Bár néha még magamnak sem merem bevallani, de a hosszú futások után fájok itt-ott. Főleg a térdeim. Kemény vagyok mint a fagyott kutyaszar, úgyhogy átfutok a fájdalmon. Mindig el is múlik, hogy aztán egy másik ízületemben bukkanjon fel. Ekkortájt akadok rá a YouTube-on a New Balance egyik marketing videójára, főszerepben Tony Krupicka ultrafutóval.

Már az első pár másodperceben, ahogy látom futni azon a sziklás ösvényen, rájövök, hogy ez pont az, amit én csináltam Horvátországban. Ez az a mozgás, ez az az érzés. Ekkor hallok először a természetes/mezítlábas futásról, ami rögtön beszippant. Megnézek egy csomó videót, és teljesen logikusnak tűnik a dolog.

Kilenc évig karatéztam. Végtelen számú kört futottam tornatermekben és focipályákon mezítláb, így nekem nem kell bizonygatni, hogy mi emberek tudunk cipő nélkül futni. Tapasztaltam, hogy tudunk. Tudom, hogy én tudok.

Egy hét sem telik el, és veszek egy pár Trail Minimust. Óvatosan kezdek, rövid körökkel, heti egy-két alkalommal. Sosem hordtam otthon papucsot, de mostantól már a kertben is mezítláb vagyok. Még a füvet is így nyírom. Tömérdek videó és cikk alapján lassan érteni vélem, hogy a természetes futás lényege az, hogy a becsapódáskor keletkező erőket a passzív vázrendszerünk (csontok és ízületek) helyett az aktívval (izmok és inak) nyeletjük el. Az a remek ebben, míg az előbbi nyilván erre képtelen, addig az utóbbi képes ezt az energiát elraktározni, majd visszaadni. Mint az ideg az íjban. Földet éréskor "felhúzom", elrugaszkodáskor "kilövöm".

Megszámlálhatatlan videó mutatja be, hogyan kell ezt csinálni. Kicsit meglepő volt rájönnöm, hogy a dolog lényege nem az, hogy a talp melyik részével érek földet. Az csak következmény. A lényeg, hogy a súlypontomhoz képest hol. Ha a súlypontom alatt, vagy nagyobb tempónál egy kicsit mögötte teszem le a lábam, akkor nem tudok kinyújtott lábbal a sarkamra érkezni. Lehetetlen. Próbáld csak ki! A trükk tehát az, hogy nem szabad hosszúkat lépve, ugrálva futni. Hiába mutatja ezt a Decathlon óriásplakátjaitól a Nike videókig ezernyi média, ez helytelen. Aprókat kell lépni, bokából előredőlve. Hagyni kell, hogy a gravitáció húzzon előre.

A dolog bevált. Mindenféle fájdalmaktól, vagy szokatlan helyeken felbukkanó izomláztól mentesen kezdem meg önmagam átprogramozását egy újfajta mozgásra. Könnyen megy. Fokozatos növelem az egyszerre megtett távokat és az adott héten belüli minimalista futások arányát is. Tizennégy hét alatt jutok el arra a pontra, ahonnan már csak és kizárólag így futok, csak és kizárólag erre a mozgásformára kitalált cipőkben. Az átállás megkoronázásaként már a Trail Minimusban teljesítem a II. Eged-hegyi terepfutás 28k-s távját, ahol a mezőny közepén, a 13. helyen érek célba. Nem sokkal később egy 0mm emelésű cipőben (Saucony Virrata) lépem át először a 30k-t (5:15) síkon, majd szeptemberben a Minimusban terepen is (6:08).

Eged-hegyről lefelé, Trail Minimusban

Persze nem vagyok még kész, sosem leszek. Magam előtt lóbálom a karjaimat, gyakran lebólint a fejem, és ha megfeledkezem magamról, hajlamos vagyok sarokkal fékezni a köves lejtőkön. Nagyobb tempónál a lépésszámom sincs rendben, néha kétszázat lépek egy perc alatt, ami sok. Nyújtani kell a lépéseimet, erősíteni a lábaimat.

Tatai tó-futás, Saucony Virrata 0mm-es cipőben

Nem fogok unatkozni ezen a télen sem, az tuti. :)