Harmincöt kilométer volt a mai feladat, amit a tatai Öreg-tó körül terveztem teljesíteni. Egy kör az hét, tehát ötször körbelötyögöm, sitty-sutty, és már mehetek is haza.

A dolog már akkor elszaródott, amikor éhesen indultam el futni. Délben, ebéd nélkül. Nem ez volt a terv, de így alakult. Az első három kör szépen ment, kellemes 5:05 körüli tempóval, 140bpm alatti pulzussal haladtam. Pont ahogy terveztem. Sőt mi több, még az idő is szép volt. Aztán a negyedik kör elején elkezdett esni az eső, én pedig nagyon megéheztem. Összefüggés az nincs, de kb. egyszerre történt. Szomlyas is voltam, és az erdős szakaszon lévő közkútból annyira hideg víz folyt, ami már nem esett jól.

Nem szeretek körözni, mentálisan nem bírom. Azt szeretem, amikor a kör vége a futás vége is egyben. Egészen biztos vagyok benne, hogy még nyamvadt tíz kilométert sem tudnék lefutni egy 400m-es pályán.

Akárhogy is, de amikor a negyedik kör végén, az esőben, éhesen és szomlyasan az eszembe jutott egy üveg sör, teljesen összeomlottam. Azonnal a kocsim felé vettem az irányt.

Pénztárca ki, első kocsmába be. Nincs alkoholmentes... Igazi kocsma, oké, de én most kocsival vagyok. Második kocsmába be. Van! Ittfogyasztás? Nem, elvinném, köszi. Őőőőő, de az üveg betétes... Akkor add hozzá, bakker, szarok rá, csak add már idefele! Visszaültem a kocsiba, és pár pillanat alatt legurítottam a keserű, citromos üdítőt.

Valahogy visszatért belém az élet, és elkezdtem magam nagyon pocsékul érezni. Feladtam. Én! Aki még sose... Nem mehetek így haza, vesztesként! Benyomtam az üres üveget a pohártartóba, kikászálódtam a kocsiból, és elindultam befejezni, amit elkezdtem.

Életem legpocsékabb hét kilométere volt. Üldögélés közben annyira elgémberedtem, hogy alig tudtam lépni. Minden egyes méterért meg kellett szenvednem. Még akkor sem volt erőm hangosan felröhögni, amikor egy bringás csapatot hallottam azon tanakodni, hogy a "Mary Poppins kalandjai" az van kalandfilm-e, vagy inkább csak egy könyv.

Végül körbeértem, de nagyon-nagyon rosszul esett. Mindenem recsegett és ropogott és alig mozgott. Most viszont, pár órával később, már kimondottan örülök, hogy nem hagytam annyiban a dolgot, és lenyomtam a tervezett harmincöt kilométert. Csakazértis!