Egyetemista koromban többször is jártam a Dédes Kisvár környékén. Sziklát mászni jöttem ide, általában másodmagammal. Ha jól emlékszem, itt található az ország egyik legmagasabb összefüggő sziklafala (60m?), így nem csoda, hogy viszonylag népszerű. A menetrend általában az volt, hogy dél környékén Miskolcról kibuszoztunk Ómassáig, majd onnan a K jelzésen haladva, a Verebec-nyergen keresztül, jutottunk el a hegy lábához. Sátorban töltöttük az éjszakát, majd egész nap másztunk, délután pedig visszacipekedtünk Ómassára. Többnyire az Ördögoldalon keresztül, Bánkúton felé.

Valami hasonló kört terveztem erre a szombatra. Kicsit hosszabbat szerettem volna futni, így az útvonalba bekerült Nagyvisnyó is, az eredeti útvonalat pedig megfordítottam. Szépen megterveztem az utat a Garmin BaseCamp segítségével, a kész nyomvonalat átlőttem a túra GPS-embe, vizet és esőkabátot pakoltam a hátizsákomba, aztán autóba vágtam magam, és meg sem álltam Ómassa tetejéig. Fél tíz volt, mikor a Garadna-patak szélénél ráböktem az órám Start gombjára.

Ómassa szélén, közvetlenül a kocsim mellől

Elég combos felfutni Ómassáról Bánkútra. Nagyjából négy kilométer folyamatos emelkedő, benne 450m szinttel. Ráadásul az út fele kimondottan technikás, főleg az a szakasz, ami magában a patakmederben vezet.

Felfelé a mederben

Szerencsére aznap nem esett az eső, előtte viszont sokat. A sziklák nagyon csúsztak, az avar pedig jó mély volt, és sosem tudhattam, hogy mi van alatta. Igyekeztem óvatosan haladni, nehogy megint pofáraesés legyen a vége. Nem is volt semmi gond, viszonylag hamar kiértem arra a részre, ahonnan már "csak" emelkedett, de sziklák már nem voltak. Köd viszont igen.

Köd Bánkút előtt

Itt találkoztam az első emberrel. Egy idős, ősz szakállú bácsi farigcsált egy jókora túrabotot a semmi közepén. Bánkút teljesen kihalt volt, így gyorsan tovább is futottam a Bálványra, ami a maga 945 méteres magasságával a tervezett útvonal legmagasabb pontja. Az első a három csúcsból, amit érinteni terveztem. A köd miatt semmi értelme nem volt felmásznom a Petőfi-kilátóra, így elkezdtem az egész kör legkönnyebbnek tervezett szakaszát: az ereszkedést Nagyvisnyóig. Sajnos az ösvény annyira felázott, hogy nem igazán tudtam gyorsan haladni. Helyenként lassabb voltam, mint felfelé.

Aztán Nagyvisnyó határában kisütött a nap, és így, tőlem jobbra, végre megpillanthattam a két Dédest. A képen balra látszik a Várhegy, jobbra a Kisvár sziklatömbje. Erre terveztem felmászni.

A két dédesi csúcs

Persze előbb még át kellett futnom Nagyvisnyón. A falu elejéb elfutottam Bálint Italozója mellett, és innentől vagy két kilométeren keresztül azon gondolkodtam, hogy van-e az italozónál hülyébb magyar szó. Egy sem jutott az eszembe.

Nem sokkal a falu után, a Bán-patakkal párhuzamosan, végre elhagytam az aszfaltot, és elkezdtem emelkedni a dédesi csúcsok felé.

Fapuma a Bán-pataknál

Valahol félúton a csúcsok felé leelőztem egy nagyobb kiránduló csapatot. Az egyik kiscsajnak kilógot hátul a tangája a gatyájából. Terepszínű volt, az alkalomhoz öltözött.

Aztán végre odaértem a Kisvár aljára.

A Kisvár alja

A kép baloldalán kezdődik az a sziklafal, amin felmászva elérhető a csúcs. Nem nehéz, nem is túl magas (ez nem sziklamászó útvonal), de azért a csúszos köveken észnél kellett lenni.

Kilátás a Kisvárról, háttérben Nagyvisnyó

Közel húsz percig tartott, mire oda-vissza megjártam a csúcsot és visszajutottam az ösvényre, de semmi pénzért nem hagytam volna ki. Legalább tizenöt éve nem álltam ezeken a sziklákon, jó érzés volt újra itt lenni.

Az ereszkedés a Baróc-patakig nagyon csúszos volt, fától fáig haladtam. A patakon sem sikerült száraz lábbal átkeltem. A Vár-völgy elvileg jól futható. Csak hát, most máshogy alakult.

Kidőlt fák a K- ösvényen

Közel egy kilométert kellett bújocskáznom a fák közökk, mire magam mögött tudthattam végre a völgyet, és elkezdhettem a mászást a Verebec-nyereg felé. Ez a szakasz, főleg a legvége, iszonyatosan meredek, csak gyalogolva tudtam felszenvedni magam a tábláig.

Verebec-nyereg

Régebben itt Bánkút felé indultuk, az Ördögoldalon át. Most viszont, hogy ne kelljen újra átfutni Bánkúton, a Nyír-kő fel haladtam tovább. Bár folyamatosan emelkedett, ez a szakasz, ha nem is túl gyorsan, de tényleg futható volt. A Farkas-nyaki elágazás előtt kicsit ismét sétálnom kellett.

A Nyír-kő utáni út

Eddigre már nagyon elgémberedtek a lábujjaim, alig éreztem őket. A lejtő persze itt sem volt túl kellemes, a csúszos talajon csak lassan tudtam haladni. A Jubileumi-forrásnál elfutottam egy pinikező család mellett, és pár perccel később berobogtam Ómassa központjába. A központ egy kocsmából és egy kisboltból áll.

Ómassa városközpont, majdnem végállomás

Kicsit több mint egy kilométert kellett még aszfalton futnom a kocsimig, ahol jót beszélgettem egy idős fickóval. Mit mondjak, örültem, amikor végre beülhettem a kocsimba. Valahol Lillafüred környékén már a lábujjaimba is visszatért az élet, ami hasznos dolog, különösen autóvezetés közben.

Ez volt az eddig legkeményebb, legnyálkásabb, legszintesebb és leglassabb terepfutásom. Az órám egyszer sem állítottam le, így az időmben benne van a fényképezésre és a "sziklamászásra" használt idő is. Csak vizet ittam.

Nem volt egyszerű, nem volt könnyű, de mégis alig várom, hogy újra végignyomjam. Talán egy kicsit hosszabb útvonalon, hóban, decemberben.

25,34km - 1317m+ - 3:43:23 - 8:43 - 140bpm 

Az útvonal elérhető a Garmin Connect-en, Bükk 25k néven.