Másodszor kaptam szívinfarktust a héten. Mármint az órám szerint. De még mielőtt megmutatnám, ugorjunk egy kicsit vissza az időben!

Pár hete minden előjel nélkül meghalt a szívritmus jeladóm. Egyszerűen nem találta meg az órám. Futás után nézegettem kicsit, és észrevettem, hogy a pánt és a jeladó közti egy patent berozsdásodott egy kicsit. Semmi gond, ledörzsöltem. A bringalánc tisztításra használt fogkefém némi fogkrémmel csodákra képes. Minden jól is működött újra, egészen a múlthét végéig. Amikor pedig pont a bükki nemszeretem-futásom előtt adta meg magát. Nem örültem. Otthon nézegettem a kontaktokat - tiszták. Elemet cseréltem benne. Semmi. Kezdtem tényleg mérges lenni.

Kicsit bogarászva a neten találtam egy rövidke tanácsot hasonló esetekre. Az elem kivétele után a két pólust össze kell kötni valami vezető anyaggal legalább öt másodpercre. Megcsináltam, elem vissza, működik!

Hurrá, irány futni!

Az örömöm nem tartott tovább mint tíz kilométer, mivel már a műtét utáni első futásom alatt ezt mérte a drága:

Azt nem tudom, hogy ez egy, vagy inkább tíz szívinfarktusnak számít-e, de csúnyán fest, annyi szent. Aztán pár napig megint jó volt minden, mindenféle beavatkozás nélkül. Ma délutánig.

Ebben a második esetben az a vicces, hogy a mért maximális pulzusszám kicsivel az elméleti határértékem (182bpm) felett van.

Kezd nagyon elegem lenni. Egy éves ez a vacak, igazán nem kellene már most meghalnia. Öröm az ürömben, hogy a Mio hihetetlen ritmusérzékkel pont időben jelentette be a Link nevű szívritmus jeladó csuklópántját. Azonnal rendelem, amint lehet. Addig pedig kibírom már valahogy ezzel a szarral. A Garmin pedig szégyellje össze magát!