Na, ezt most jól elszartam.

Nem akartam gyorsan futni. Hat nappal életem első ultra távja előtt csak egy laza kocogást szerettem volna. Az volt a terv, hogy csak úgy érzésre futok majd, szépen kényelmesen, nem is foglalkozva a tempómmal. Pedig kellett volna.

Szépen indultam. Hamar összeállt egy kisebb csoport, akikkel együtt faltuk a kilométereket. Szépen hoztam a tervet, tehát nem néztem az órámra. Egyszer sem - egészen a nyolcadik kilométerig. Ekkor történt, hogy az egyik előttem futó srác ránézett a sajátjára és valami olyasmit mondott, hogy "eddig oké, meglesz a kettő-nulla-öt"! Hogy mennyi??? Ez tizenöt perc javulás volna az őszi időmhöz képest, amit kereken 5:00-val futottam. Ránéztem az órámra, és komolyan megilyedtem. 160bpm körüli pulzus, 4:38 átlagtempó. Bakker, ezt megszívtam! Végem van.

Az van, hogy az utóbbi idők gyors futásai nagyon kitolták a komfortzónámat. Érzésre egész kényelmesen tudok futni 4:30 környékén, és nem igazán érzem már megterhelőnek a magas intenzitást sem, mondjuk olyan 165bpm-ig. Csak sajnos még nem 28 kilométeren.

Nagyon megíjedtem, mivel biztos voltam benne, hogy ezt nem fogom így bírni. Elkövettem minden futó hibák legostobábbikát: elfutottam az elejét. Valahol 4:50 körül kellett volna ketyegnem, és jóval alacsonyabb pulzuson. Sok volt a tempó, de mégtöbb a pulzus, ezt (hétfő délelőttig) nem is tudtam hová rakni. Nyolc kilométernyi futástól nem kellene ilyen magasan lennie, ezen a tempón.

Fúrcsa módon, valahogy mégsem tudtam visszavenni. Nyomtam tovább, és végig azon paráztam, hogy mikor fogok szétesni. Meglepett, hogy a szétesés végül elmaradt, bár volt egy mélypontom úgy a 22. kilométer környékén. Itt száguldott el mellettem a hosszútáv blog teljes állománya.

Valahol az utolsó 2000m-en tértem magamhoz, a végén még egy egész komoly sprintet is sikerül levágnom. Majdnem elsodortam az éremadagoló lánykákat.

Fék, fék, féééék! (fotó: Péter Álmos)

Pocsékul voltam egész este. Arra próbáltam rájönni, hogy vajon mi a francért volt ezen a tempón ennyire magas a pulzusom. Végülis betudtam az elfutásnak, bár kicsit még így is sántított a sztori. Aztán mikor ma délelőtt majdnem a saját ölembe hánytam a kocsimban, meglett a megfejtés, összeállt a kép. Gyomorrontás. Az a kib... fagyasztott pizza szombaton! Pedig a felét kidobtam.

Ha úgy nézzük jól sikerült, hiszen négyessel kezdődik a tempó, és most csak ennyi volt a cél. Sőt, az is kiderűlt, hogy simán tudom tartani a 160bpm pulzust két órán túl is, aminek szintén örülök. Csak az a baj, hogy ennek a két dolognak nem egyszerre kellett volna teljesülnie. :)

Azóta házipálinka + Normaflore kombóval kúrálgatom magam, és már kezdek jobban lenni.

Májusban pedig újrafutom ezt a rohadék kört. Szépen, okosan, odafigyelve. Egészségesen.