Egyetemista koromban többször is jártam a Dédes Kisvár környékén. Sziklát mászni jöttem ide, általában másodmagammal. Ha jól emlékszem, itt található az ország egyik legmagasabb összefüggő sziklafala (60m?), így nem csoda, hogy viszonylag népszerű. A menetrend általában az volt, hogy dél környékén Miskolcról kibuszoztunk Ómassáig, majd onnan a K jelzésen haladva, a Verebec-nyergen keresztül, jutottunk el a hegy lábához. Sátorban töltöttük az éjszakát, majd egész nap másztunk, délután pedig visszacipekedtünk Ómassára. Többnyire az Ördögoldalon keresztül, Bánkúton felé.

Valami hasonló kört terveztem erre a szombatra. Kicsit hosszabbat szerettem volna futni, így az útvonalba bekerült Nagyvisnyó is, az eredeti útvonalat pedig megfordítottam. Szépen megterveztem az utat a Garmin BaseCamp segítségével, a kész nyomvonalat átlőttem a túra GPS-embe, vizet és esőkabátot pakoltam a hátizsákomba, aztán autóba vágtam magam, és meg sem álltam Ómassa tetejéig. Fél tíz volt, mikor a Garadna-patak szélénél ráböktem az órám Start gombjára.

Ómassa szélén, közvetlenül a kocsim mellől

Elég combos felfutni Ómassáról Bánkútra. Nagyjából négy kilométer folyamatos emelkedő, benne 450m szinttel. Ráadásul az út fele kimondottan technikás, főleg az a szakasz, ami magában a patakmederben vezet.

Felfelé a mederben

Szerencsére aznap nem esett az eső, előtte viszont sokat. A sziklák nagyon csúsztak, az avar pedig jó mély volt, és sosem tudhattam, hogy mi van alatta. Igyekeztem óvatosan haladni, nehogy megint pofáraesés legyen a vége. Nem is volt semmi gond, viszonylag hamar kiértem arra a részre, ahonnan már "csak" emelkedett, de sziklák már nem voltak. Köd viszont igen.

Köd Bánkút előtt

Itt találkoztam az első emberrel. Egy idős, ősz szakállú bácsi farigcsált egy jókora túrabotot a semmi közepén. Bánkút teljesen kihalt volt, így gyorsan tovább is futottam a Bálványra, ami a maga 945 méteres magasságával a tervezett útvonal legmagasabb pontja. Az első a három csúcsból, amit érinteni terveztem. A köd miatt semmi értelme nem volt felmásznom a Petőfi-kilátóra, így elkezdtem az egész kör legkönnyebbnek tervezett szakaszát: az ereszkedést Nagyvisnyóig. Sajnos az ösvény annyira felázott, hogy nem igazán tudtam gyorsan haladni. Helyenként lassabb voltam, mint felfelé.

Aztán Nagyvisnyó határában kisütött a nap, és így, tőlem jobbra, végre megpillanthattam a két Dédest. A képen balra látszik a Várhegy, jobbra a Kisvár sziklatömbje. Erre terveztem felmászni.

A két dédesi csúcs

Persze előbb még át kellett futnom Nagyvisnyón. A falu elejéb elfutottam Bálint Italozója mellett, és innentől vagy két kilométeren keresztül azon gondolkodtam, hogy van-e az italozónál hülyébb magyar szó. Egy sem jutott az eszembe.

Nem sokkal a falu után, a Bán-patakkal párhuzamosan, végre elhagytam az aszfaltot, és elkezdtem emelkedni a dédesi csúcsok felé.

Fapuma a Bán-pataknál

Valahol félúton a csúcsok felé leelőztem egy nagyobb kiránduló csapatot. Az egyik kiscsajnak kilógot hátul a tangája a gatyájából. Terepszínű volt, az alkalomhoz öltözött.

Aztán végre odaértem a Kisvár aljára.

A Kisvár alja

A kép baloldalán kezdődik az a sziklafal, amin felmászva elérhető a csúcs. Nem nehéz, nem is túl magas (ez nem sziklamászó útvonal), de azért a csúszos köveken észnél kellett lenni.

Kilátás a Kisvárról, háttérben Nagyvisnyó

Közel húsz percig tartott, mire oda-vissza megjártam a csúcsot és visszajutottam az ösvényre, de semmi pénzért nem hagytam volna ki. Legalább tizenöt éve nem álltam ezeken a sziklákon, jó érzés volt újra itt lenni.

Az ereszkedés a Baróc-patakig nagyon csúszos volt, fától fáig haladtam. A patakon sem sikerült száraz lábbal átkeltem. A Vár-völgy elvileg jól futható. Csak hát, most máshogy alakult.

Kidőlt fák a K- ösvényen

Közel egy kilométert kellett bújocskáznom a fák közökk, mire magam mögött tudthattam végre a völgyet, és elkezdhettem a mászást a Verebec-nyereg felé. Ez a szakasz, főleg a legvége, iszonyatosan meredek, csak gyalogolva tudtam felszenvedni magam a tábláig.

Verebec-nyereg

Régebben itt Bánkút felé indultuk, az Ördögoldalon át. Most viszont, hogy ne kelljen újra átfutni Bánkúton, a Nyír-kő fel haladtam tovább. Bár folyamatosan emelkedett, ez a szakasz, ha nem is túl gyorsan, de tényleg futható volt. A Farkas-nyaki elágazás előtt kicsit ismét sétálnom kellett.

A Nyír-kő utáni út

Eddigre már nagyon elgémberedtek a lábujjaim, alig éreztem őket. A lejtő persze itt sem volt túl kellemes, a csúszos talajon csak lassan tudtam haladni. A Jubileumi-forrásnál elfutottam egy pinikező család mellett, és pár perccel később berobogtam Ómassa központjába. A központ egy kocsmából és egy kisboltból áll.

Ómassa városközpont, majdnem végállomás

Kicsit több mint egy kilométert kellett még aszfalton futnom a kocsimig, ahol jót beszélgettem egy idős fickóval. Mit mondjak, örültem, amikor végre beülhettem a kocsimba. Valahol Lillafüred környékén már a lábujjaimba is visszatért az élet, ami hasznos dolog, különösen autóvezetés közben.

Ez volt az eddig legkeményebb, legnyálkásabb, legszintesebb és leglassabb terepfutásom. Az órám egyszer sem állítottam le, így az időmben benne van a fényképezésre és a "sziklamászásra" használt idő is. Csak vizet ittam.

Nem volt egyszerű, nem volt könnyű, de mégis alig várom, hogy újra végignyomjam. Talán egy kicsit hosszabb útvonalon, hóban, decemberben.

25,34km - 1317m+ - 3:43:23 - 8:43 - 140bpm 

Az útvonal elérhető a Garmin Connect-en, Bükk 25k néven.

Ma kora délután összeakadtam egy fejszét cipelő öregemberrel Ómassán.

-Hova fut fiatalember?

-Pont ide, ez az autóm.

-Azt hittem, hogy a kutya miatt... És merre volt, ha szabad kérdeznem?

-Hát, innen indultam, ugye... aztán fel Bánkútra, a Bálványra... aztán le Nagyvisnyóra és fel a Dédesre... Aztán vissza ide.

-Azt a kurva életbe! Akkor maga biztosan valami sportember!

Azon tűnődök, hogy vajon mi más lehetett az első gondolata, amikor meglátott tetőtől talpig tapadós szerkóban?

Egy teljes hét kihagyás után végre újra tudok futni.

Nagyon örülök, mert ez azt jelenti, hogy nem kell kihagynom a Csanya-féle Budai Trail-t, és ha minden jól megy, Pók Janó Mikulás futásán is ott leszek. Kár, hogy nem tudtam lemenni Siófokra, mivel ez lett volna az év utolsó versenyként megélt rendezvénye, ráadásul az érem is tetszett, de hát ilyen az élet.

Mondanám, hogy majd jövőre, de nem mondom. Jövőre mindenképp a hosszabb távokra koncentrálnék. A sprint távokat meghagyom a fiataloknak. :)

Miután szeretett NB Trail Minimus cipőm átköltözött a futócipő mennyországba, gyorsan utód után kellett néznem. Szerencsémre épp akciós volt a Merrell második legminimalistább terepcipője (már nem az), így gondolkodnom sem kellett túl sokat.

Kapható még ennél is csúnyább színekben

Az új cipőm ránézésre nagyon hasonló felépítésű, mint amilyen az MT10V2 volt. Puha, hálós felsőrész, és nagyon vékony talp. Kicsit talán unalmasabb és sokkal csúnyább.

Jelenleg valahol 150km-nél járok (azaz futok) velük, és az első tapasztalataim nagyon kedvezőek. Ami meglepő, mivel először felvéve nagyon kényelmetlennek éreztem, szorított a lábboltozatom környékén. Szerencsére ez az érzés futás közben szinte azonnal elmúlik, és csak abból tudom, hogy van valami a lábamon, hogy nem vérzik a talpam.

Összefüggő Vibram talp

Külső talp: A fenti képen látható, fekete, mérsékelten bütykös talp teljes egészében Vibram gumiból készült. A szürke területek az EVA hab "kilógó" részei. Érdekes, hogy a talp mennyire összeszűkül a lábboltozat alatt, és ettől egy kicsit instabil érzés benne állni. Járás, és főként futás közben szerencsére ennek a bizonytalanságnak nyoma sincs, a talp nagyon stabilan harapja a talajt. A lábujjak alatt van néhány agresszívabb, karomszerű borda, amik nagyon hasznosnak bizonyultak a meredek, technikás emelkedők leküzdése közben. Én ilyenkor szinte csak a lábujjhegyeimen futok, nagyon jól jön ez az extra tapadás.

Egyedül a vizes, sima felületű sziklákat nem szereti, ezeken nagyon könnyen megcsúszik. Ha tehetem igyekszem átlépni, kikerülni az ilyen tereptárgyakat. Ha a kő már egy kicsit tufásabb, akkor nincs gond. Szintén jól tapad a kidőlt fák nedves törzsén, ami igen hasznos, mivel a nagyobbakat veszélyes dolog átugrani.

Hála a bordázatnak a talp kellően rugalmas és hajlékony, a lábfejem könnyen fel tudja venni az alatta lévő talaj alakját.

Mezítláb

Csillapítás: kb. 5mm EVA hab és 1mm rockplate a talp teljes hosszán, tehát a sarokemelés kerek 0mm. Ez az első olyan cipőm, ami tényleg arra ösztökél, hogy a lábfejem elejével fogjak talajt. Ha nem így teszek, az fáj. Persze ez a sarokemelés teljes hiányának köszönhetően nem is olyan nagy kihívás, könnyű benne természetesen futni.

Nem igazán tudom, hogy a rockplate, az összefüggő Vibram talp, vagy az EVA hab működik-e ennyire jól, de a talp nagyon jól véd a kicsi, hegyes, éles dolgoktól. Érzem, hogy min futok, bár sokkal kevésbé, mint az MT10V2-ben, és ez hosszú futásoknál előny. Kevésbé zsibbad el a talpam a folyamatos szúrkálásoktól.

Meglepő módon nagyon jó benne aszfalton futni. Ilyenkor, a terepfutásokkal ellentétben, szinte nem is ér le a sarkam, ami nagyobb tempóra sarkall. Létezik egy aszfalt változat is (Merrell Road Glove), talán majd tavasszal egy ilyen fogja váltani az A5-öt a gyors és rövid futásaimhoz, ha eljön a csere ideje.

Tuti nem mozdul el a nyelv futás közben

Felsőrész: Puha, viszonylag vastag háló, ami egész szorosan illeszkedik a lábfejem tetejére. A lábujjaimnál viszont kellően széles. A cipőfűző (ami egyébként egy kicsit talán túl rövid) rengeteg ponton keresztezi a nyelvre vart hevedert, ami így biztosan nem fog elcsúszni a hosszú-hosszú kilométerek során. A sarok környékén egy pánt segít a cipőt a lábamon tartani.

Sarokpánt

Érdekes, hogy bár a felsőrész anyaga kimondottan vastag, mégis nagyon könnyen átjut rajta a por, így szint jobban koszolódik belülről, mint kivülről.

A cipő orra gumirozott, ami jól jön, ha komolyabb aljnövényzeten kell átvágnom bennük.

Összegzés: A nagy tanulság számomra az, hogy a 4mm és a 0mm sarokemelés között hatalmas a különbség. Nagyon sajnálom, hogy nem eleve sarokemelés nélküli cipőket vettem, amikor elkezdtem átállni a természetes futómozgásra. Felesleges volt félig-meddig minimalista dolgokkal vesződnöm, mivel azokban nehezebb helyesen futni, mint egy teljesen puritán cipőben. Lehet, hogy csak rövidebb távokkal tudtam volna kezdeni, viszont biztos vagyok benne, hogy rövidebb idő is elég lett volna az átállásra. Egy ilyen cipőben valahogy egyszerűbb, magától értetődőbb dolog természetesen futni, mint egy olyanban, aminek magasított a sarka.

Harminc kilométer feletti a leghosszabb táv, amit eddig ebben a cipőben futottam, és soha semmilyen izületi fájdalmat nem okozott. Ha sokat futok sziklás részen, akkor kicsit bizsereg a talpam futás után, de ez egyáltalán nem kellemetlen érzés.

A Hervis üzleteiben kapható egy nagyon hasonló, bár kicsit még ennél is csúnyább utánzat (igen, lehetséges még ennél is csúnyábbra tervezni valamit). Ne tévesszen meg a külső hasonlóság! Az a cipő nehezebb és sokkal merevebb, valamint a talpa sem Vibram. Légy résen! :)

A hét eleji bénázásom következményeként még mindig fáj a bal térdem alatt a sipcsontom. Ha figyelek, már tudok bicegés nélkül járni, de futni még nem merek. Így aztán ki kellett hagynom a hétvégi Balaton Maratont. Sajnálom hogy így alakult, de a Budai Trail, a Mikulás futás és az egészségem fontosabb annál, minthogy megkockáztassak egy komolyabb, elhúzódó sérülést.

Szóval most ücsörgök, tömöm a majmot, és fekvőtámaszokkal szórakoztatom magam. Holnap (a héten már másodszor) elmegyek úszni, aztán hétfőn majd megnézem, hogy tudok-e már futni.