Nyár. Tatai Öreg-tó.

Van az erdős részen egy kék közkút, a két sorompó között. Ha már voltál arra, tudod, miről beszélek. Épp a negyedik körömben voltam, és már úgy vártam a vizet, mint a messiást, mikor észrevettem, hogy valami nem stimmel. Egy fehér furgon parkolt szorosan a kút mellett.

Közelebb érve láttam, hogy a kocsi oldalsó ajtaja kihúzva, és a raktérben lévő négy kb. 120 literes műanyag hordókba egy tömlőn keresztül ömlik a köz vize. A kút karját egy tokmánykulccsal peckelték ki, hogy ne kelljen már órákon át kézzel nyomni, hisz' az milyen fárasztó már!

Pont ekkor volt ügy a médiában az ózdi vízelzárás: Mer' a cigányok lopnak, úgy kell nekik!

Hát, nem tudom Ózdon mi a helyzet, de ez itt egy negyvenes, hófehér, magyar pár volt.

Kicsit meglepődtek, mikor izzadt fejjel, átázott ruhával odaestem a kúthoz. Valami tőlem szokatlan lazasággal kikaptam a tokmánykulcsot a csap és a karja közül, és belepottyantottam a sárba. Kirántottam a tömlőt, és elkezdtem inni. Mikor végeztem és csöpögő fejjel rájuk néztem, láttam, hogy még mindig engem bámulnak. Még mindig rohadtul meg vannak lepődve.

Rájuk néztem, majd a lábamnál heverő kulcsra, aztán a legkárörvendőbb mosolyommal az arcomon csak annyit mondtam: Bocs! Majd a tokmánykulcsukat a sárba tiporva tovakocogtam.