Őszintén nem tudom, hogy mikor és miért jutott az eszembe, hogy nekem mindenképp ultra távokat kell futnom. Mindezt persze úgy, hogy még egy hagyományos, sík, városi maratont se nyomtam le soha. De eszembe jutott, és többé nem is ment ki belőle.
A gondolatot tett követte. Nevezek, utalok, és mire észbekapok, a siroki sportcsarnok padlóján találom magam a hálózsákomban. Hajnalni fél öt, mindenki ébredezik. Magamba tömök egy fél magvas kiflit, rengeteg Nutellat, iszom rá egy jóadag gyümölcslevet és vizet. Fogmosás és villámgyors mosakodás a létesítmény két csapjának egyikénél. Fogalmam sincs mi vár rám, sosem jártam gyalogosan a Mátrában. Egyszer sok éve bringáztam itt, de több tapasztalatom nincs. Gyorsan felöltözök. Hosszú gatya, póló, kabát. Felveszem az új órámat és az új cipőmet. Egyiben sincs több mint 10 kilométer. Őrültség, de így jött ki.
Hideg van és sötét, a kocsim öt fokot mér. Több mint száz ember toporog a rajtnál. Álmos vagyok, nem vagyok reggeli ember. Aztán elindulunk és három kilométer után felkel a Nap. Lassan megyünk, senki nem siet. Messze még a Kékestető.
Az első itatónál ismerős arc, utána pedig leelőz Csanya. Visszaállt a világ rendje.
2:51 alatt érek fel Kékestetőre. Lassabban ment mint gondoltam, viszont cserébe teljesen jól vagyok. Elropogtatok pár sós kekszet, nyomok rá egy pohár higított izót és már robog is tovább. Gyönyörűen futható kilométer következik, bár innentől már sok a túrázó. Aztán egyszerre eltűnik az út, hatalmas sziklákon botorkálok lefelé.
Nehéz, de eseménytelen az utam a Galyatetőig, ami második a három nagy csúcsból, amit érintünk. Előzgetek néha. Futókat is.
4:15 a részidőm Galyatetőn. A feladás gondolata fel sem merűlt bennem, mégis valahogy itt mertem először kimondani, hogy meglesz ez. Épül a kilátó. Egyébként.
Megiszom a magammal cipelt magnézium port és még valami szörpöt, betolok egy darab banánt, és már loholok is tovább. A terep viszonylag kellemes, egészen az Ágasváig. Jelentéktelen kis izé csak a szinttérképen, fel sem tűnt igazán, mikor nézegettem. Felfelé kemény, lefelé szörnyű. Majdnem húsz percig tart, mire megjárom a csúcs környéki egyetlen kilométert.
Hat óra alatt érek le Mátrakeresztesre, ahol eltart pár percig, mire végre leolvassák a rajtszámomról a QR kódot. Nem csak az enyémmel van gond. Mindenki ideges. El is felejtek enni. Kóla és nyomás. Már csak tizennégy.
Már csak tizennégy, ÉS a Muzsla.
Öt kilométer hosszú, kemény emelkedő. Mindenki gyalogol, senki nem fut. Egy pasi előttem kicsivel leül egy kőre, fejét a lábai köz hajtva liheg. Jól vagyok, jól vagyok, mondogatja. Én viszont tényleg jól vagyok. Fáradt persze, de rengeteg az időm.
Sunyi egy hegy ez a Muzsla. A hosszú emelkedő után kiérünk egy rétre, ahol már kezdem elhinni, hogy fent vagyok. De nem. Egy tizenkét éves sráccal haladok, aki már másodjára teljesíti Muzsal Teljesítménytúra 26 kilométerét. Még oda fel kell mennünk, mutat balra fel. Jajj, ezt inkább ne is mondd, nyögöm. Ha nem mondom, akkor is így van. Bölcs kölyök.
Aztán persze felérek. Az utolsó métereken elmegyek egy idős pacák mellet, akinek a Queen - We Are The Champions száma szól a telefonjából. Aktuális.
Innen már csak hét, és csak lefelé. Ránézek az órámra. Haha! Bent leszek nyolc órán belül!
Na persze... Ez nem egészen olyan lefelé, mint ahogy vártam. Nagy, öklömnyi laza kövek. Minden csúszik és mozog. Nem merek futni. Fáradtak a lábaim, ha kicsúszik alattam egy kő, tuti nem lenne erőm menteni a helyzetet, és rommá történ magam. Pár kilométerre a céltól. Szóval sétálok. Botorkálok. Az ötvenharmadiknál komoly mélypont. Le kellene ülni. Csak egy kicsit. Rengeteg időm van.
Lószart! Nem üldögélni jöttem. Lassan elkezdek kocogni. Mire leérünk a földútra újra jól vagyok. Tapsolnak a présházak kertjeiből. Mindenki bográcsozik, és én olyan intenzitással érzem a kaja illatát, mint talán még soha. Az egyik családnak mondom is, hogy igazi merénylet amit csinálnak. Majd fuss vissza, adunk, mondják. Hatperces tempóval repülök. Jó a kedvem. Örülök, hogy vége és bánom is.
8:17:05 a hivatalos időm, bár én kb. fél perccel kevesebbet mértem. Nem mintha számítana. 76. lettem a 122 induló és a 106 célbaérő közül. Nagyon örülök az eredményemnek, és főként annak, hogy nem ment el a kedvem ettől az egésztől. Élveztem, amennyire csak nyolc órányi lassú terepfutást élvezni lehet.
Így lettem hát életem 39. évének utolsó napján ultrafutó. :) Azóta sörrel és trortával próbálom visszatölteni az elfüstölt 4000 kcal energiát. És nem fáj semmim. Izomlázam van a combom felső részében (fékezés) és egész enyhén a hátamban. Ennyi.
Jártál már a Mátrában, kérdezte a célban a padoknál egy srác, miközben a töltöttkáposztánkat lapátoltuk a fejünkbe. Nem, még soha, mondom. Hát, akkor most láttad az egészet.
Baromság, de jó végszó.
56,03km - 2933m+ - 8:16:44 - 8:52 - 143bpm