Azt hiszem, hogy valahol legbelül nagyon félhetek a kudarctól. Ezért lehet, hogy mindig könnyen elérhető célokat tűzik ki magam elé. Sosem olyat, amiért igazán meg kell dolgoznom, amiben benne van a bukás lehetősége.

Itt van például az éves kilométer tervem. Év elején az 1500km elérését tűztem ki célomul. Aztán mikor láttam, hogy ez könnyedén hozható, módosítottam 2000-re. Majd 2500-ra. Amit el is értem november első hetében. A háromezret már nem nagyon merem beállítani, mivel lehet, hogy nem fog összejönni (heti egy futást úszással fogok kiváltani, amint az időjárás igazán rosszra fordul). Nem mintha olyan nagy ügy lenne nem elérni, de mégis...

Aztán itt van a jövő hétvégén a Balaton Maraton. Többször is írtam már, hogy a célidőm 3:30:00 lenne, ami 4:58-as kilométereket jelent. Síkon ez az erős kocogó tempóm, tehát a célidő röhögve hozható, figyelembe véve a verseny három szakaszos felépítését. Szóval ez nem éppen egy streching target. Nem kell érte megfeszülnöm.

Ma délután Gárdony felé mentem haza, és megálltam a tókerülésből ismert belső útnál egy érzésre közepes intenzitású 14k-t futni. Az volt a cél, hogy találjak egy olyan tempót, amit végig tartani tudok, lassulás nélkül. A pulzusom nem érdekelt, érzésre választottam intenzitási szintet (még tudtam beszélni és nézelődni, de már igényelt némi odafigyelést a tempó megtartása). Semmiképp sem akartam padlógázon futni. Ezt ellenőrzendő az utolsó kilométerre terveztem egy kis hajrát is. Ez lett az eredmény:

Átlagpulzus: 152bpm

Úgy érzem, hogy ideális körülmények között tudnám ezt a tempót tartani egy félmaratoni távon is. De akkor meg a mi a francot bénázok a 4:58-as céltempóval és a 3:30:00-as idővel? Úgy döntöttem, hogy most kemény leszek. Az új "hivatalos" célidőm tehát - dobpergés - 3:13:00, amihez 4:34-es ezrek kellenek.

Izgulok.