Már egy ideje fontolgattam, hogy ki kellene próbálnom a terepfutást sötétben, fejlámpával. Nem tudom miért, de végül, sok-sok halogatás után, ma jött el a napja. Egy unalomig ismert, könnyű és rövid útvonalat választottam, kevéske szinttel.
Már évek óta nem okoz gondot egyedül bolyonganom egy sötét erdőben, de ez a futás mégis nagyon másképp alakult, mint ahogy vártam. Alig értem ki a városból, amikor egy földút kellős közepén belefutottam egy emberbe. A pasi minden világító eszköz nélkül álldogált a teljes sötétségben, nekem háttal, és hangosan magyarázott valamit, bele a semmibe. Egy büdös szót sem értettem abból, amit mond. Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán eljutott a tudatáig, hogy elfutottam mellette. Még percekig hallottam egyre halkuló hangját a hátam mögül. Volt az egész szituációban valami hátborzongató, így utólag belegondolva az zavart a leginkább, hogy nem láttam az arcát. Mondjuk azt nem tudom, hogy attól miért lett volna jobb.
Alighogy elhalkult mögöttem a hangja, a fejlámpám gyors villogással jelezte, hogy ő akkor most itt lemerült. Bakker, hiszen csak egyszer futottam vele az elemcsere óta! Mondjuk az is igaz, hogy csak valami olcsó szar elemeket tettem bele, amit a helyi CBA-ban vettem. Gyorsan átkapcsoltam takarékos üzemmódra, ami épp csak annyi fényt adott, hogy úgy nagyjából az úton tudtam maradni. Ennek ellenére rendben megérkeztem a Vaskapuig. Az utóbbi években ez a terület egyike lett környékbéli neonáci barmok kedvelt fesztivál helyszíneinek. Van itt minden. Hatalmas árpádsávos zászlótól a nagymagyarország emléktábláig.
A Vaskapu után kezdődik az igazi erdős rész, ahol jól el is tévedtem. Bár tényleg sokszor jártam már erre, rájöttem, hogy nagyon nehéz úgy tájékozódni, hogy csupán egy néhány méter átmérőjű kört látok. Megszűntek a viszonyítási pontok, még azt is csak alig-alig tudtam eldönteni, hogy most emelkedőn futok-e vagy inkább csak síkon. A hó is elkezdett szállingózni, tovább rontva ezzel az amúgy sem tökéletes látási viszonyokat. Simán benéztem az egyik elágazást, így elmulasztottam letérni a helyes irányba. Nagyjából egy kilométerrel futottam túl rajta, mikor rájöttem, hogy rossz helyen vagyok. Megálltam.
És ekkor majdnem összeszartam magam. Nem átvitt értelemben és a félelemtől, hanem szó szerint és vélhetően a narancslé-tej kombó miatt, amit délután döntöttem magamba.
Álltam a teljes sötétségben, fejemen a lemerülőfélben lévő lámpámmal, fogalmam sem volt róla, hogy pontosan hol vagyok, miközben komoly erőfeszítések árán tudtam csak a záróizmait zárva tartani, és természetesen nem volt nálam zsepi. Kellemetlen egy helyzet volt.
Aztán hirtelen, ahogy ott toporogtam, rájöttem, hogy milyen piszok szerencsés is vagyok. Lekattintottam a lámpám, és elkezdtem örülni annak, hogy ilyen problémáim vannak, lehetnek. Hogy ezek a problémáim. Hogy szándékosan kell magam látszólag értelmetlen kihívásoknak kitennem, csak azért, hogy érezzem: élek. Hogy mennyire szeretek élni. Nem kellene ennyit rinyálnom.
Visszakapcsoltam a lámpám, és óvatos kicsi lépésekkel elindultam visszafelé. Második próbálkozásra meg is lett a korábban elnézett elágazás, ahonnan már csak a sárga jelzést kellett követnem hazáig. A klotyóig.
Jó volt ez így. El is döntöttem, hogy ha majd egy kicsit jobbra fordul az idő, futok egy hosszabb, technikásabb kört is a sötétben. Akkor viszont viszek majd tartalék elemeket is magammal. És zsepit.
11.88km - 188m+ - 1:06:48 - 5:37 - 143bpm
