Az új órám néhány futás után egész jól be tudja lőni a VO2max értékemet. Röviden, ez a szám megadja a vér percenkénti oxigén feloldó képességét testömeg kilogramonként. Az enyém 56 mL/kg/perc. Ha terepen futok, akkor általában 55-öt mér, mivel az algoritmus nem számol a szintkülönbséggel, sárral, és egyéb nyalánkságokkal. Minél nagyobb ez a szám, annál hatékonyabb a szervezeted a hosszútávú igénybevételek alatt.

Ötvenhat egy viszonylag magas érték, és ez elszomorít. Sőt, dühít. Dühít, mivel nem a rohadt sok és szuper hatékony edzésmunka miatt ennyi. Azért ennyi, mert így születtem - ugyanis ez nagyjából adottság kérdése. Kék a szemem, szőke a hajam, és ötvenhat a VO2max értékem. Egyikről sem tehetek, egyikre sincs értelme büszkének lennem.

Ha úgy tetszik, ez egy velem születt képesség, ami átlag feletti eredményekre predesztinál hosszútávú sportokban. És ez itt a lényeg. Úgy éltem végig az egész gyermekkorom, hogy mindig frusztrált a tesi óra. Sosem tudtam ugyanis messzire dobni a medicinlabdát vagy láb nélkül kötélre mászni. Fociban kifejezetten béna voltam, és rövidtávon (60m) sem futottam túl gyorsan. Én voltam az osztály (egyik) selejtje. Tizenkét éven keresztül.

Pedig mindez bennem volt már akkor is, hiszen így születtem. Csak épp az öt tornatanárom közül egy sem vette észre. Jó lehet a biomechanikám is hiszen sérülések nélkül futok több mint két éve - heti nem keveset. Természetesen ez sem bökte ki a szemét egyik magasanképzett szakembernek sem.

Nem tudom, hogy máshogy alakult volna-e az életem, ha ez korábban kiderül. Ha korábban észreveszi valaki, hogy az a béna kissrác mégis jó valamiben. Nem hiszem. Az igazán jóknak az enyémnél sokkal magasabb ez a bizonyos VO2max értékük (pl.: Kílian Jornet: 92). De talán másként áltam volna egész életemben a sporthoz és a mozgáshoz, ha gyerekkoromban néha (csak néha!) sikerélményt okozott volna az, hogy mozgok. Semmi más nem kellett volna, csak hogy időnként olyat is csinálhassak, ami megy. Nyilván könnyebben viseltem volna, hogy más dolgok meg nem annyira...