Ha minden igaz, akkor ez volt az idei utolsó utam Dániába, és ezt nem is nagyon bánom. Bár idén nem utaztam semmi igazán egzotikus helyre, kellően sok időt töltöttem (és még fogok is) Dániában és Finnországban. Szép volt, jó volt, de nem bánnám túlságosan, ha idén már nem kellene többet sorban állnom egyik reptéren sem.

Vasárnap délután érkeztem a Ryanair közvetlen Budapest-Billund járatával. Bár a szó minden értelmében fapados út volt, legalább nem kellett átszállnom Amszterdamban. Így a szokásos 6-7 óra helyett kettő elég is volt az útra. Viszonylag korán érkeztem, így még bőven volt időm elmenni futni. A heti hosszút már szombaton letudtam, vasárnapra csak egy könnyű közepes táv maradt, amit már jó előre megrajzoltam és letöltöttem az órámra. Mikor a gép leszállt még szakadt az eső, de mire az aprócska Skoda CityGo-val átdöcögtem az Ansban lévő szállásomig már elállt, és szinte a Nap is kisütött.

Az útvonal teljes egészében aszfaltozott mellékutakon haladt, csak a legelején és a legvégén volt kerékpárút, amit használhattam. Nem volt ezzel semmi baj, hiszen a forgalom az szinte egyenlő volt a nullával. Útközben sokat nézelődtem, nagyon tetszenek a dán házak a pucolatlan tégla falaikkal és a nagy ablakaikkal. Minden olyan tiszta és rendezett. A futás jól ment, bár kicsit melegem lett a végére, talán túlzás volt egy viszonylag meleg felsőt választanom.

A hétfő a pihenőnap minden futónak, így két magyar kollégámmal átgurultunk Aarhusba, ami Dánia legnagyobb kikötővárosa és talán a legnagyobb egyetemi városa is egyben. Szerencsétlen CityGo komolyan megszenvedett hármunk súlya alatt. :) Nem sokat időztünk ott, hideg volt és fújt a szél.  Bekaptunk valami kaját és már tűztünk is vissza a meleg szobáinkba.

Kedd délután hatalmas cseppekben kezdett ömleni az eső, de én mindenképp akartam futni egy gyorsat. Keddenként szoktam megejteni a résztávos edzéseimet, de erre ebben az időben gondolni sem akartam. Meló után gyorsan átöltöztem futósba (persze esőkabátot nem hoztam magammal!) és viszonylag gyors tempóban lenyomtam a szokásos bjerringbroi nyolc kilométeres körömet.

A felső rész végig földút, ami most teljesen dagonyává változott, így nem sikerült tartani a kigondolt tempót (4:15), de ez nem annyira zavart. Csak szerettem volna minél hamarabb visszaülni a kocsimba és bekapcsolni az ülésfűtést.

Szerdán korán végeztem, és még mielőtt dán kollégáimmal elindultunk volna egy közös vacsorára, lefutottam a vasárnapi köröm rövidített változatát. Dán értelemben jó idő volt, mivel csak az utolsó két kilométeren kezdett el zuhogni az eső, addig csak valami apró ködszitálásszerűség böködte az arcom. Meglepően sok bringással találkoztam még ebben a csúnya időben is. Na ja, a viking vér...

Ha jól emlékszem talán ez az első olyan futásom, ahol öt percen belüli ezrekkel tudtam haladni úgy, hogy az átlagpulzusom nem érte el a 140bpm-et. Természetesen ebben sokat segített a hűvös idő is, ami nekem kimondottan jobban fekszik, mint a nyári hőség.

A változatosság kedvéért Aarhusban volt a vacsora, bár máshol és más társasággal. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy ez volt eddigi életem legfinomabb kajálása. Olyan négy fogást tettek elénk, négy olyan jó borral, hogy arra nincsenek szavak. Magyar mércével a Miró egy brutálisan drága hely - öten otthagytunk egy komplett magyar havi átlagjövedelmet. Nagyon tetszett, hogy minden bort az adott típushoz optimalizált, kézzel gyártott pohárban szolgáltak fel, hogy maximálisan ki tudjuk élvezni az ízeket. Én ezt egy baromságnak gondoltam, mígnem a tulaj ki nem töltötte az épp soron lévő a rizlinget egy karcsúbb pohárba is. Beszarás, de tényleg más, tényleg kevésbé harmonikus volt az összhatás! Állítólag nincs ebben semmi fekete mágia, az eltérő alakú poharakból eltérő módon és helyre folyik a bor a szánkba, ezért érezzük másnak az ízeket. Ma is tanultam valamit. Apró adalék, hogy a poharak darabja 250DKK (kb. 10.000,-Ft).

Csütörtökön hivatalos voltam az egyik kollégám családjához, de előtte még volt két elintéznivalóm. Egyrészt kellett találnom egy boltot, ahol vehetek valami bort, hogy mégse menjek üres kézzel, másrészt természetesen el kellett mennem futni. Ugyan azt a kört futottam, mint az előző nap, csak gyorsabban, és a kis "nyúlvány" nélkül a végén. Az eső szép csöndben esett, nem fújt a szél, tehát dán mércével mérve jó idő volt. Találkoztam is több futóval.

Ha Magyarországon szembe találom magam egy másik futóval vagy bringással, mindig intek/köszönök, és ők többnyire viszonozzák. Itt nem, de nem azért, mert a szüleik nem tanították meg őket köszönni. Egyszerűen csak az van, hogy itt annyian futnak, hogy nem érzik tőle magukat valami kicsiny zárt közösség tagjának. Dániában (és egyébként Finnországban is) ez az élet normális része. Például bevett szokás, hogy minden új átadott autópályaszakaszt futóversennyel avatnak fel. Épp az érkezésem előtti szombaton volt egy tíz kilométeres verseny Silkeborg mellett. Augusztusban még láttam is az építkezést.

Pénteken még egy rövid megbeszélés a főnökömmel, ebéd, majd Ryanair vissza Budapestre. Már szombat hajnal volt, mire hazaértem, hála érte a szerencsétlen taxisnak, aki miután késett majdnem fél órát, még képes volt a leglassabb útvonalat választani. Így a szombatra tervezett hosszú futást el kellett halasztanom egy kicsit, hogy ki tudjam pihenni magam. Persze ami késik, az nem múlik.