2012. január 21-én kezdetem el futni. Ennek pont három éve. A következő sorok, amiket annak idején az azóta megszűnt fotós blogomra írtam, az első (majdnem teljes) futóévemet mutatják be. Most felteszem ide, csak hogy teljes legyen a sztori. Szóval...

Ha már követed a blogomat egy ideje, akkor nagyjából tudod, hogy merre jártam idén, hogy milyen eszközöket vettem, használtam, majd adtam el, és nyilván nem kerülte el a figyelmed az sem, hogy micro 4/3 rendszerről visszugrottam FX-re. Ha megkérdeznéd, hogy milyen fontos dolgok történtek velem idén, nyilván ezek valamelyikét várnád válaszként: Triglav, Argentína és Uruguay, Isztria, OM-D, 75/1.8, D600. Pedig közel sem ezek a legfontosabbak.

Az év számomra legfontosabb és legmeghatározóbb eseménye, vagyis inkább esemény sorozata, január elején kezdődött. Az akkor alig több mint két éves kislányom összeszedett valami nagyon csúnya fertőzést. Hányt, ment a hasa, és nem volt étvágya. Ez felnőttként túl jó, de egy ennyire kicsi törpénél kimondottan veszélyes dolog. A doki meg is kért minket, hogy kezdjük el mérlegelni. Ha fogyásnak indul, akkor irány a kórház. Szóval átballagtunk a szomszédhoz, kértünk mérleget (nekünk nem volt, mert minek, ugye..). Tündi túl kicsi és könnyű volt, az ő súlyára be sem kapcsolt, így én álltam rá vele. Aztán nélküle. 105kg. Nem akartam elhinni. Hogy a fenébe lehetnék én több mint egy mázsa? Hiszen majd’ tíz évig tanultam két küzdősportot, sziklát másztam, rendszeresen kirándulok…

Egy pillanat alatt omlott össze az énképem. Olyan dolgok tudatosodtak bennem, amiket korábban szándékosan hagytam figyelmen kívül, nyomtam el. Hogy évről évre nagyobb méretű farmert hordok (nyilván nem az L utáni szám nőtt), hogy feszülnek rajtam az XL-es pólóim és ingeim, hogy némelyiket be sem tudom már gombolni a nyakamon. Láttam magam, ahogy lihegek a két emelet után, amit az irodámig kell megtennem. Hogy jó ideje már elkerülöm a Haraszt-hegyen a lépcsősort, mivel nem tudtam rajta pihenés nélkül felmenni. Hogy már legalább egy éve nem is tekertem a bringámat a falun kívül, és belül se nagyon. Eszembe jutott, hogy milyen gyakran fáj a fejem, hogy néha össze-vissza kalapál a szívem - hogy milyen lusta is vagyok.

Alsógatyában állok a tükör előtt, a nagy hasam és az úszógumijaim nézem. Aztán leülök a számítógépem elé, keresek egy testtömeg-index kalkulátort. Férfi, 37 év, 182cm, 105kg. Vörös. Nem túlsúlyos, az a sárga lenne, hanem kövér. Ez vagyok én. Kövér. Dühös vagyok. Magamra, a világra, az életemre, és hosszú-hosszú idő óta először: a kifogásaimra. Akkor és ott elhatározom, hogy ez így nem mehet tovább.

Másnap, 2012. január 21-én délután előveszem a három éves sportcipőmet (mégis mitől kellett volna elkopnia ilyen rövid idő alatt, nem?) és elindulok futni. Hideg van és sötét, de én dühös vagyok és elszánt. Körbefutom a “blokkot”, ahol a házunk áll. 1.3 km, majdnem meghalok a végére. A vacsorát kihagyom. Bár a februári nagyon hideg miatt a futást egy hét után abbahagyom, és egész március közepéig nem nem is kezdem újra, onnantól kezdve figyelek rá hogy mennyit eszem. Az nem érdekel, hogy mit, csak az, hogy mennyit és mikor. Sokat reggelizek, alig-alig vacsorázok. Korábban ez pont fordítva volt.

2012. március 18-án kezdek el újra (és igazán) futni. Heti három-négy alkalommal. A hónap végére eljutok az 5 km-ig. Veszek egy mérleget, minden hétfőn mérem magam. Nem dugom többet a fejem a homokba. Vagyok aki vagyok.

2012. áprilisában összesen tizennégy alkalommal futok, tehát gyakorlatilag minden második nap. Átlépem a havi 100 km-es határt, egészen pontosan 112.2 km lesz a vége.

2012. májusában megyek vissza a Triglav Nemzeti Parkba. Nagyjából 1100 méter pozitív szintet túrázok, gond nélkül, hátizsákban. Nem is érzem a súlyát. Miután visszaérek a kempingbe elmegyek még sétálni egy kicsit, mivel nem vagyok fáradt. Viszont egyfolytában vigyorgok.

2012. június 10-én jókedvűen ébredek, tele energiával. Ma egy kicsit hosszabbat kellene futni, gondolom magamban. Így aztán lefutom a Csákvár – Gánt – Gánt-bányatelep – Csákvár útvonalat. Kicsit több mint húsz kilométer. A vége nem esett jól, de megcsináltam. Megállás nélkül lefutottam egy húszast! Lassan, de különösebb gond nélkül. Akkortájt már heti négy-öt alkalommal futok.

2012. szeptemberében benevezek a Balaton Félmaratonra, innentől tudatosan arra készülök. Nézegetem a neten az edzésterveket, és rájövök, hogy nem pihenek eleget, és hogy a hosszú futásaim nem elég hosszúak. Onnantól csak heti háromszor futok. Két rövidet, és egy lassú hosszút. Hétvégenként elkezdek Velencére és Tatára járni, hogy síkon futhassak. Hét közben marad az erdő, és az emelkedők.

2012. október 14-én, a felkészülésem részeként teljesítem a félmaratoni távot. Az egész hónap remekül sikerül.

2012. november 18-án lefutom a 9. Balaton Félmaratont. Kicsit elfutom az elejét, visz a tömeg és a hangulat (no meg az orrom előtt ugráló sok női fenék), így a tempóm jelentősen visszaesik a végére, de amúgy minden oké. Meg sem állok a frissítő pontoknál. A végén átveszem az ajándék csomagom, kiváltom a hátizsákom a ruhatárból, kicsit nézelődök, majd egy almát rágcsálva elkocogok célterülettől kb. egy kilométerre lévő kocsimig. 2:00:44 lett! Nagyon szerettem volna lefutni két óra alatt, de valahol legbelül biztosra vettem, hogy nem fog összejönni, és nagyjából 2:10:00 körül lesz a vége. Marha jó vagyok!

2012. december 29-én, Miskolcon, 23,3 km-et futok. Ez az eddigi leghosszabb távom. Nagyon jól megy. Pár rövid emelkedőtől eltekintve végig 150 alatt marad a pulzusom. Sajnos a Nike+ GPS futóórám a 18. kilométernél megdöglik, valami belső kondenzáció kinyírta. Típushiba, remek!

Az év utolsó hónapjában, hétköznaponként, már csak sötétben tudok futni. A rövid köröm kb. tíz kilométer hosszú, amiből nyolc az emelkedő. Több mint egy perccel vagyok gyorsabb kilométerenként, mint márciusban. Tízszer, hússzor akkora távokon, erőlködés, belehalás nélkül. Kilométereket futok a vaksötét erdőben, fejlámpával. Gyakran hóban, sárban, esőben. Már nem kell kényszerítenem magam, hogy elinduljak futni. Nem szükséges, mivel már vágyom rá. Az életem része lett, jól esik. Ha valami családi vagy munkahelyi program okán kimarad egy alkalom, akkor hiányzik és bűntudatom van. December lett a legerősebb hónapom: 156 km-et futottam.

Tervezgetem a jövő évet. Márciusban körbe futom a Velencei-tavat. Az 28km. Onnan már csak egy kicsi, és meg is van a harminc. Ha pedig tudnék párszor harmincat futni a nyár végéig, akkor őszre, vagy esetleg a következő tavaszra lőtávolba érne az a bizonyos 42195 méter… Nem akarok hazudni magamnak, fogalmam sincs, hogy odaérek-e valaha. Azt viszont tudom, hogy sokkal-sokkal felemelőbb ezen töprengeni, mint ostoba kifogásokat gyártani.

Ma 2012. december 31-e van, az év utolsó napja. Alsógatyában állok a tükör előtt.  Újban, mert a régiek lesnek rólam. Ahogy a zoknijaimat kivéve minden régi göncöm. A hasam majdnem teljesen lapos, nincs úszógumim. Nem is emlékszem, mikor néztem ki így utoljára. Az arcom újra konkáv, nem egy felfújt lufi a nyakamon. 85,2 kg vagyok, a karácsonyi kajálások után. Már csak -2 kg, és zöld lesz a testtömeg-indexem. Idén még nem voltam beteg, teljesen elmúltak a migrénes fejfájásaim, a nyugalmi pulzusom ötven körül szór. Jól vagyok. Erős vagyok.

Ha az elmúlt egy évre gondolok, nem a bevezetőben említett dolgok jutnak elsőként az eszembe. Azt az 1048 km-t látom, mi már mögöttem van és azt a megszámlálhatatlanul sokat, ami még előttem.