Ez volt a hét, amikor klasszul kipihentem magam a Bakonyi Barangolás 70km-es teljesítménytúrára, amire aztán nem mentem el.
Reggel ötkor ébresztett az óra. Ültem a sötét szobában, és egyszerűen semmi erőt nem éreztem magamban. Nem tudtam elképzelni magam, amint reggeltől naplementéig futok a sáros, hideg erdőben, hogy kétszer is felszenvedem a seggem a Kőris-hegyre, hogy teljesítek 50km-t, majd még egy félmaratont. Nem volt se kedvem, se erőm hozzá. Visszafeküdtem, és aludtam még vagy két órát.
Aztén két napig csak gondolkodtam ezen az egészen.
Arra jöttem rá, hogy az utóbbi kb. fél évben már nem élvezem a futást. Csinálom persze, tolom a szokásos köreimet, része az életemnek, büszkei is vagyok rá, de nem élvezem. Már nem is azért futok, mert élvezem, hanem mert el akarok érni valami konkrét célt (mindegy, hogy mit), ami után majd nyilván egy másik konkrét cél következik. Nem jó ez így. Senki sem kényszerít a futásra, csakis azért kellene csinálnom (ahogy itt jobbra írom is), mert élvezem. Kár, hogy ez már rég nincs így, hogy az öröm helyét átvette valami idióta teljesítménykényszer. Mintha bármi is múlna azon, hogy 3:25-ös vagy 3:35-ös maratont tudok futni, vagy hogy 50, 70, vagy épp 115 km után esek be a célba félholtan, órákkal az elsők mögött.
Kellenek persze a célok, de miért ne lehetne az az első és legfontosabb cél, hogy jól érezzem magam közben? Utána, és csakis után, jöhetnek a kicsit konkrétabb vállalások. Nem baj, ha szenvedni kell értük, nem baj, ha a határaimat kell feszegetni, de soha nem szabadna erre az egészre teherként gondolnom. Mert nem az. Ez a hobbim, vagy mi a szar!
Állítólag Bruce Lee mondta egyszer, hogy egy igazi harcművész nem valamiért él, hanem csak él. Valahogy erre az útra kellene visszatalálnom a futással kapcsolatban. Nem célért, nem számokért futni. Csak futni.
