Már eltelt több mint két teljes nap a Mátrabérc Trail teljesítése óta, volt időm átgondolni a történteket és levonni pár tanulságot. Íme hát, ezeket tanultam az ultrafutásról és magamról szombaton:

Ruházat: Hiba volt abban a szerkóban indulnom, amiben. Alul egy hosszú (télen is használt) futónaci, felül pedig egy technikai póló és a menőbbik technikai kabátom volt rajtam. Jobb lett volna rövidnadrágban és hosszú zokniban futni, a melegebb részeken simán letolhattam volna a zoknit a bokámig, hogy szellőzzek egy kicsit. A póló és a kabát páros sem jött be. Praktikusabb lett volna egy hosszú ujjú felső, és rá egy póló. Így rögtön három különböző variációt tudtam volna váltogatni az úton.

Evészet: Nem ettem eleget. Eleve kevés volt a reggeli (fél kifli és sok Nutella), és menet közben sem vettem magamhoz szinte semmi szilárd táplálékot. Egy pár centis banán csücsök és pár sós keksz volt a fogyasztásom mindösszesen. Ennél hosszabb távokra ez így nem működne. Meg kell tanulnom enni menet közben, még akkor is, ha épp nem vagyok éhes. Ki kell tapasztalnom, hogy mennyire kell visszavenni az intenzitásból, hogy visszainduljon az emésztésem. Mindenképp ez a terület a kulcsa a fejlődésnek ezen a távon.

Ivászat: Szerintem ez teljesen rendben volt. Kb. 1 liter vizet szívogattam ki a hátizsákomból, és nagyjából másfélszer-kétszer ennyit poharaztam magamba a pontokon. Igyekeztem vegyesen inni - vizet, izót, szörpöt, a végén kólát. A kólát le kellett volna öblíteni egy ki vízzel, akkor nem ragadt volna össze a szám a Muzslán. Ugyanakkor rájöttem, hogy nem szeretem a hátizsákomat. Valahogy nem megy nekem ez a csövön szívogatás. Jobb lenne valami olyasmi, aminek a vállpántjaira tudok tenni egy-egy kulacsot, hátul pedig csak a "raktér" van. 

Tempó: Ahol tényleg lehetett futni, ott egészen jól haladtam. Nyolc óra után is kellemesen 140bpm körül tudtam futni 6:00-ás tempót. Ez jó. Ugyanakkor meg kellene tanulnom sokkal gyorsabban és fékezés nélkül, kevesebb izommunkával lejtőzni. Talán ez az a terület, ahol a leggyengébbnek bizonyultam. Vicces, mert azt hittem, hogy jó vagyok lejtőn. Talán az is segítene valamit, ha néha futnék ennyire lassan is a szokásos terep köreimen, sőt, a meredek részeken a tempós gyaloglást is gyakorolhatnám (tuti nem fogom).

Kütyük és bigyók: GPS fronton minden remekül működött, a pulzusméréssel sem volt gondom, és a pánt sem kezdte ki a bőröm. A fényképezőgép is rendben volt. Jó lett volna viszont, ha zsepiket nem a hátizsákom púpjába, hanem valamelyik kis oldalsó zsebecskébe rakom, ahol futás közben is elérem. Majdnem három órán át szipogtam, mire végre rászántam magam, hogy megálljak orrot fújni. Nem, én sosem fogom kicsapni az ösvényre...

Idő: Tudtam több mint nyolc órán keresztül aktívan mozogni, még akkor is, ha volt egy intenzív, bár nagyon rövid holtpontom. Nem mondom, hogy sokkal több volt bennem, de nem is estem be ájultan a célba. Élveztem az egészet, bármikor újrakezdeném.

Fej: Szerintem az ekkora távok, sőt, talán már sokkal rövidebbek is, fejben dőlnek el. Fontosnak érzem, hogy tapasztalatlanságomat figyelembe véve reális célidőt tűztem ki magamnak (8:30:00). Örülök, hogy meg sem próbáltam a "normális" (értsd: sík, aszfalt) tempómból kiindulva gondolkodni. Szintén sikerült elkerülnöm, hogy elkezdjem kergetni a többieket. Egyszerűen nem érdekelt, nem zavart, fel sem vettem, hogy vannak itt nálam gyorsabbak. Nem akartam menni velük, csak mert bírom. Pedig biztos bírtam volna. Egy darabig.

Napokkal korábban megfogadtam, hogy nem fogom visszafelé számolni a kilométereket - ez az elején nagyon megijesztett volna. Már csak 55 kili... Már csak egy maraton... Brrr! Bemagoltam a frissítőállomások közti távokat, és abból kiindulva számoltam visszafelé. Ez így már értelmezhető, kezelhető, nem túl ijesztő számokat eredményezett. Egyedül a 28. kilométernél jutott eszembe, hogy "most vagyok a felénél".

Szóval, összefoglalva ezt az egészet, van még tennivalóm bőven

Őszintén nem tudom, hogy mikor és miért jutott az eszembe, hogy nekem mindenképp ultra távokat kell futnom. Mindezt persze úgy, hogy még egy hagyományos, sík, városi maratont se nyomtam le soha. De eszembe jutott, és többé nem is ment ki belőle.

A gondolatot tett követte. Nevezek, utalok, és mire észbekapok, a siroki sportcsarnok padlóján találom magam a hálózsákomban. Hajnalni fél öt, mindenki ébredezik. Magamba tömök egy fél magvas kiflit, rengeteg Nutellat, iszom rá egy jóadag gyümölcslevet és vizet. Fogmosás és villámgyors mosakodás a létesítmény két csapjának egyikénél. Fogalmam sincs mi vár rám, sosem jártam gyalogosan a Mátrában. Egyszer sok éve bringáztam itt, de több tapasztalatom nincs. Gyorsan felöltözök. Hosszú gatya, póló, kabát. Felveszem az új órámat és az új cipőmet. Egyiben sincs több mint 10 kilométer. Őrültség, de így jött ki.

Hideg van és sötét, a kocsim öt fokot mér. Több mint száz ember toporog a rajtnál. Álmos vagyok, nem vagyok reggeli ember. Aztán elindulunk és három kilométer után felkel a Nap. Lassan megyünk, senki nem siet. Messze még a Kékestető.

 Az első itatónál ismerős arc, utána pedig leelőz Csanya. Visszaállt a világ rendje.

2:51 alatt érek fel Kékestetőre. Lassabban ment mint gondoltam, viszont cserébe teljesen jól vagyok. Elropogtatok pár sós kekszet, nyomok rá egy pohár higított izót és már robog is tovább. Gyönyörűen futható kilométer következik, bár innentől már sok a túrázó. Aztán egyszerre eltűnik az út, hatalmas sziklákon botorkálok lefelé.

Nehéz, de eseménytelen az utam a Galyatetőig, ami második a három nagy csúcsból, amit érintünk. Előzgetek néha. Futókat is.

4:15 a részidőm Galyatetőn. A feladás gondolata fel sem merűlt bennem, mégis valahogy itt mertem először kimondani, hogy meglesz ez. Épül a kilátó. Egyébként.

Megiszom a magammal cipelt magnézium port és még valami szörpöt, betolok egy darab banánt, és már loholok is tovább. A terep viszonylag kellemes, egészen az Ágasváig. Jelentéktelen kis izé csak a szinttérképen, fel sem tűnt igazán, mikor nézegettem. Felfelé kemény, lefelé szörnyű. Majdnem húsz percig tart, mire megjárom a csúcs környéki egyetlen kilométert.

Hat óra alatt érek le Mátrakeresztesre, ahol eltart pár percig, mire végre leolvassák a rajtszámomról a QR kódot. Nem csak az enyémmel van gond. Mindenki ideges. El is felejtek enni. Kóla és nyomás. Már csak tizennégy.

Már csak tizennégy, ÉS a Muzsla.

Öt kilométer hosszú, kemény emelkedő. Mindenki gyalogol, senki nem fut. Egy pasi előttem kicsivel leül egy kőre, fejét a lábai köz hajtva liheg. Jól vagyok, jól vagyok, mondogatja. Én viszont tényleg jól vagyok. Fáradt persze, de rengeteg az időm.

Sunyi egy hegy ez a Muzsla. A hosszú emelkedő után kiérünk egy rétre, ahol már kezdem elhinni, hogy fent vagyok. De nem. Egy tizenkét éves sráccal haladok, aki már másodjára teljesíti Muzsal Teljesítménytúra 26 kilométerét. Még oda fel kell mennünk, mutat balra fel. Jajj, ezt inkább ne is mondd, nyögöm. Ha nem mondom, akkor is így van. Bölcs kölyök.

Aztán persze felérek. Az utolsó métereken elmegyek egy idős pacák mellet, akinek a Queen - We Are The Champions száma szól a telefonjából. Aktuális.

Innen már csak hét, és csak lefelé. Ránézek az órámra. Haha! Bent leszek nyolc órán belül!

Na persze... Ez nem egészen olyan lefelé, mint ahogy vártam. Nagy, öklömnyi laza kövek. Minden csúszik és mozog. Nem merek futni. Fáradtak a lábaim, ha kicsúszik alattam egy kő, tuti nem lenne erőm menteni a helyzetet, és rommá történ magam. Pár kilométerre a céltól. Szóval sétálok. Botorkálok. Az ötvenharmadiknál komoly mélypont. Le kellene ülni. Csak egy kicsit. Rengeteg időm van.

Lószart! Nem üldögélni jöttem. Lassan elkezdek kocogni. Mire leérünk a földútra újra jól vagyok. Tapsolnak a présházak kertjeiből. Mindenki bográcsozik, és én olyan intenzitással érzem a kaja illatát, mint talán még soha. Az egyik családnak mondom is, hogy igazi merénylet amit csinálnak. Majd fuss vissza, adunk, mondják. Hatperces tempóval repülök. Jó a kedvem. Örülök, hogy vége és bánom is.

8:17:05 a hivatalos időm, bár én kb. fél perccel kevesebbet mértem. Nem mintha számítana. 76. lettem a 122 induló és a 106 célbaérő közül. Nagyon örülök az eredményemnek, és főként annak, hogy nem ment el a kedvem ettől az egésztől. Élveztem, amennyire csak nyolc órányi lassú terepfutást élvezni lehet.

Így lettem hát életem 39. évének utolsó napján ultrafutó. :) Azóta sörrel és trortával próbálom visszatölteni az elfüstölt 4000 kcal energiát. És nem fáj semmim. Izomlázam van a combom felső részében (fékezés) és egész enyhén a hátamban. Ennyi.

Jártál már a Mátrában, kérdezte a célban a padoknál egy srác, miközben a töltöttkáposztánkat lapátoltuk a fejünkbe. Nem, még soha, mondom. Hát, akkor most láttad az egészet.

Baromság, de jó végszó.

56,03km - 2933m+ - 8:16:44 - 8:52 - 143bpm

Jóvanna... Ki kellett próbálnom. :) Most már legalább biztosan tudom, hogy nem akarok GoPro-t venni.

Na, ezt most jól elszartam.

Nem akartam gyorsan futni. Hat nappal életem első ultra távja előtt csak egy laza kocogást szerettem volna. Az volt a terv, hogy csak úgy érzésre futok majd, szépen kényelmesen, nem is foglalkozva a tempómmal. Pedig kellett volna.

Szépen indultam. Hamar összeállt egy kisebb csoport, akikkel együtt faltuk a kilométereket. Szépen hoztam a tervet, tehát nem néztem az órámra. Egyszer sem - egészen a nyolcadik kilométerig. Ekkor történt, hogy az egyik előttem futó srác ránézett a sajátjára és valami olyasmit mondott, hogy "eddig oké, meglesz a kettő-nulla-öt"! Hogy mennyi??? Ez tizenöt perc javulás volna az őszi időmhöz képest, amit kereken 5:00-val futottam. Ránéztem az órámra, és komolyan megilyedtem. 160bpm körüli pulzus, 4:38 átlagtempó. Bakker, ezt megszívtam! Végem van.

Az van, hogy az utóbbi idők gyors futásai nagyon kitolták a komfortzónámat. Érzésre egész kényelmesen tudok futni 4:30 környékén, és nem igazán érzem már megterhelőnek a magas intenzitást sem, mondjuk olyan 165bpm-ig. Csak sajnos még nem 28 kilométeren.

Nagyon megíjedtem, mivel biztos voltam benne, hogy ezt nem fogom így bírni. Elkövettem minden futó hibák legostobábbikát: elfutottam az elejét. Valahol 4:50 körül kellett volna ketyegnem, és jóval alacsonyabb pulzuson. Sok volt a tempó, de mégtöbb a pulzus, ezt (hétfő délelőttig) nem is tudtam hová rakni. Nyolc kilométernyi futástól nem kellene ilyen magasan lennie, ezen a tempón.

Fúrcsa módon, valahogy mégsem tudtam visszavenni. Nyomtam tovább, és végig azon paráztam, hogy mikor fogok szétesni. Meglepett, hogy a szétesés végül elmaradt, bár volt egy mélypontom úgy a 22. kilométer környékén. Itt száguldott el mellettem a hosszútáv blog teljes állománya.

Valahol az utolsó 2000m-en tértem magamhoz, a végén még egy egész komoly sprintet is sikerül levágnom. Majdnem elsodortam az éremadagoló lánykákat.

Fék, fék, féééék! (fotó: Péter Álmos)

Pocsékul voltam egész este. Arra próbáltam rájönni, hogy vajon mi a francért volt ezen a tempón ennyire magas a pulzusom. Végülis betudtam az elfutásnak, bár kicsit még így is sántított a sztori. Aztán mikor ma délelőtt majdnem a saját ölembe hánytam a kocsimban, meglett a megfejtés, összeállt a kép. Gyomorrontás. Az a kib... fagyasztott pizza szombaton! Pedig a felét kidobtam.

Ha úgy nézzük jól sikerült, hiszen négyessel kezdődik a tempó, és most csak ennyi volt a cél. Sőt, az is kiderűlt, hogy simán tudom tartani a 160bpm pulzust két órán túl is, aminek szintén örülök. Csak az a baj, hogy ennek a két dolognak nem egyszerre kellett volna teljesülnie. :)

Azóta házipálinka + Normaflore kombóval kúrálgatom magam, és már kezdek jobban lenni.

Májusban pedig újrafutom ezt a rohadék kört. Szépen, okosan, odafigyelve. Egészségesen.

2013-ban sok izgalmas és örömteli futóélményem volt, de mindközül az egyik legörvendetesebb az, hogy ráakadtam a Saucony Virrata futócipőre. Egyszerűen mindenre jó volt. Igazán gyors futásokra talán nem az igazi, de ettől eltekintve tökéletes. Futottam benne hosszú aszfatlot (35km), hosszú terepet (40km), mindent.

Sajnos tönkremen. Egy percig sem gondolkodtam azon, hogy mi lesz majd az utódja. Pont ugyanilyet akartam.

Aztán mikor elballagtam az egyik helyi sportboltba, meglepődve vettem észre, hogy szeretett cipőm már nem kapható, mivel időközben kijött az újabb verzió, a Virrata 2.

Széééép!

Kicsit szűkebb felsőrész

Kicsit merevebb sarok

A képek alatt a lényeg. Szebb lett, kicsit szűkebb lett a felsőrész (ami nekem előnyösebb), kicsit merevebb a sarok (ennek nem annyira örülök, bár pár futás után már nem is érzem), és kész. Maradt a 0mm-es sarokemelés és a továbbra is furcsa kétrétegű felsőrész. A talp is változatlan, továbbra sincs rajta igazi kopóréteg. Állítólag pindurkát könnyebb is lett. És drágább.

Kicsit több mint 100km után elmondhatom, hogy összességében olyan mint amilyen az elődje volt. Hála a z enyhén szűkebb szabásának, kicsit jobban tart a lábamon. Ennyi. Ha kicsit többet olvasnál róla, akkor javaslom fuss neki a korábbi írásomnak. A fenti pár apró változástól eltekintve minden azonos maradt. Szerencsére.