A falusi ember szereti az állatokat. Bár vízibivalyt már kevesen tartanak, kutyát annál többen. Mert az egyszerű mint a faék. Végy egy kutyát, zárd be a kertedbe, etesd! Ennyi. Sétáltatni, hogy az a szerencsétlen dög lásson (és főleg szagoljon!) valami újat, az luxus. Hiszen egész nap a szabadba rohangál, nem? Kutyaiskola? Az meg milyen már? Épp elég gond van a kölkök iskolájáva', ne hogy má' még a kutya is... 

Nem csoda, hogy a falusi kutyák többsége egyszerűen megőrül.

És ha valahogy végre kiszabadul szerető gazdija fogságából, akkor nekitámad mindennek, ami mozog. Autónak, biciklisnek, futónak.

Ma délelőtt egy jóleső, nem túl visszafogott 22k-t futottam a Csákvár és Lovasberény közti területen. Már szinte körbeértem, amikor a semmiből felbukkant egy kistestű barna kutya, és azonnal a bokámnak esett. Nem tudott megharapni, mert azonnal fejbe rúgtam, amitől szerencsétlen beesett a szemből érkező (bal oldalon futok) autó elé. Nem ütötte el, az autó még időben meg tudott állni. A kutya megijedt és elszaladt.

Idén ez volt az ötödik kutya, ami annyira hevesen támadt rám, hogy bántanom kellett. Szeretem az állatokat (kivéve a rohadék kullancslegyeket). A kutyákat is. Az ilyen esetek után mindig arra gondolok, hogy mennyivel jobb érzés lenne, ha a gazdája feje lehetne a cipőmnél!

22,37km - 147m+ - 1:53:14 - 5:04 - 146bpm

Ma lőttem a budaörsi Decathlon falán:

A srác tud futni, a csaj nem

Szinte minden szaladgálós ismerősöm, legyen bár on-line vagy off-line, a holnapi Spar-ra készül. Ki mekkorára. Engem viszont annyira nem vonz, hogy egy nagyváros kellős közepében koptassam az aszfaltot, így erre a hétvégére (is) egy nagy terepkört terveztem. Ezúttal a Bakonyt néztem ki, amit alig ismerek, annak ellenére, hogy milyen piszok közel van. A Bakonyi Barangolás teljesítménytúra 40-es távját választottam, ami elsőre (és sokadjára is) kicsit ijesztőnek tűnt, de a tíz és fél órás szintidő miatt legalább attól nem kellett tartanom, hogy nem kapom majd meg a jól megérdemelt kitűzőmet.

Előző este nagy zuhé volt Bakonybél környékén, amit élőben követtem az idokep.hu oldalán, áldassék a nevük. Nem voltam boldog, mivel jelenleg nincs bejáratott terepcipőm. A Merrell még csak egyszer volt a lábamon, így abban nem mertem elindulni. Szóval maradt a "mindenes" Saucony Virrata cipőm. Viszonylag párnázott, 0mm-es emelésű, nagyon könnyű. Viszont cseppet sem vízálló (mondjuk ez nem gond, mivel gyorsan ia szárad), és a talpa sem csúszós földutakra lett kitalálva. Persze választásom az nem volt, így reggel fél hétkor beleugrottam, és elindultam Bakonybél felé.

A fotós felem imádta ezt a látványt, a futós nem annyira

Rajt/Cél

Simán ment minden, könnyen megtaláltam a Rajt/Cél területet, ami a helyi általános iskola kopott tornatermében volt. Ja kérem, ez nem stadion! Neveztem (1500Ft), kitöltöttem, szükségtelen motyókat visszahánytam a kocsiba, és fél órával a rajt zárása előtt, 8:01-kor rányomtam a START gombra. Addigra volt aki már másfél órája úton volt.

Kezemben a túra GPS műszeremmel (előző este az itiner alapján megrajzoltam majd feltöltöttem rá az útvonalat), csuklómon a futó órámmal, szép kényelmesen elkezdtem kifelé szaladni a faluból. Aztán alig egy kilométer után majdnem pofára estem egy sáros emelkedőn. Mindkét lábam kicsúszott alólam.

Szerencsére hamar beértem az erdőbe, így volt mibe megtörölni a sáros tenyereimet

Még az ötödik alaklommal sem rezgett az AutoLap 1k a csuklómon, amikor kétszer is át kellett kelnem egy kis patakon a Kertes-kői szurdokban. A második átkelésnél az előttem caplató fickó egy pillanatra leblokkolt, én meg csobb! bokáig a vízben. Remek! Még az út nyolcadát sem tettem meg, és már volt egy majdnem esésem, és beázott az egyik cipőm.

Az első ellenőrző állomás, mögötte a patak

Nem voltam boldog. A lábam cuppogott és csúszkált a sárban, csomószor kerültem egy újabb esés határára. Aztán egyszer csak, minden előjel nélkül, valahol félúton Zirc felé, kisütött a Nap, és ezzel egy csapásra minden bajom elmúlt! A cipőm pikk-pakk megszáradt, a kedvem is rögtön jobb lett.

Süss!

Zirc felé előzöm a túrázókat

Újra remekül ment minden. Gond nélkül értem be Zircre, majd indultam el Borzavár majd onnan Szépalmapuszta irányába. Zirc egyik lejtőjén futottam egy jóval 5:00 alatti ezret. Néha megálltam fényképezni és természetesen pecsételtetni a pontoknál, de ettől eltekintve végig futottam. Nem gyorsan, de egyenletesen.

Második ellenőrző állomás, Zirc-Parkerdő

Szürkemarha bikák a Szépalma Hotel kertjében

Harmadik állomás, Szépalma

A szépalmai megállónál a pecsét mellé kaptam egy nagyon szép almát is (meglepő, mi?). Ezt rágcsálva vágtam neki a táv utolsó tizennégy kilométerének. Az csak egy béna mini-maraton, innen már minden oké lesz!

Tekeres-kút-árokig tényleg minden oké is volt. Találkoztam egy sráccal, aki a 70-es távot futotta. Ötödszörre. Szerinte könnyű, sima liba.

Aztán jöttek olyan szakaszok, ahol az egész út víz alatt volt. Ügyesen megúsztam száraz lábbal, de sokat kellett ugrálnom, nagyon lelassultam. Bödön-kúton ittam két pohár szörpöt, és elkezdtem a táv legkeményebb mászását. Felfelé a Bakony csúcsára, a Kőris-hegy legtetejére.

Felfelé

A hegyen gyaloglásra váltottam, és a lábamra támaszkodva küzdöttem fel magam a csúcsig. Szép volt, kemény volt, örültem, mikor végre felértem.

Kilátó a Kőris-hegy csúcsán

Ami viszont itt következett, az meglepett. Nagyon meredek, nagyon csúszos lefelé, sziklákkal. Még a túrabotos emberek is estek-keltek. Egész gyorsan haladtam, de nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne seggfék legyen a dologból. Nem lett, de nagyon elfáradtam. Még fényképezni is elfelejtettem.

A hetedik és egyben utolsó pecsétet Bakonybél mellett a Barátok útján kaptam meg. Kb. ez volt az a pont, mindössze két és fél kilométerre a végétől, ahol elfogytam. Közel öt órája futottam már, ezen a szakaszon ráadásul teljesen egyedül. Senki nem volt körülöttem. A GPS-t is ritkábban néztem, kétszer el is vétettem a helyes irányt. Aztán jött egy rövid aszfaltos szakasz, ami nagyon szép volt, de már csak azért fényképeztem le, hogy addig is megállhassak.

Alibi fotó

Összekaptam magam kicsit, és futottam tovább. Mégse érhetek be a célba úgy, mint egy poroszkáló zombi! A végén jött még egy kis emelkedő, amibe belesétáltam. Talán tudtam volna futni is, de semmiképp sem gyorsabban, mint ahogy felgyalogoltam. Mikor felértem ennek a neve sincs dombnak tetejére, megláttam magam előtt alig 100m-nyire Bakonybél lakóházait. Leírhatatlan érzés volt. Ráadásul az utca, amerre mennem kellett, végig lejtett! Megtáltosodtam, gyorsan robogtam a cél felé, és meg sem álltam a tornaterem ajtajáig.

Cél regisztráció

Nem volt épp tömeg. Kérdeztem is a szervezőt, aki felírta az adataimat és kitöltötte az emléklapomat, hogy hányan értek be már a negyvenesen? Te vagy az első - mondta. Én? Én! :)

Saucony Grid Virrata

Ettem egy vajas-lekváros kenyeret, rádobtam pár pohár szörpöt és hazavezettem. Otthon ittam egy sört a fürdőkádban, miközben néztem, ahogy a lábamról leázó sárdarabkák lassan úszkálnak körülöttem. Az élet szép!

39,61km - 1104m+ - 5:05:54 - 7:43 - 143bpm

A lenti sorokban röviden leírnám a természetes futási formára való átállásom történetét és tapasztalatait.

Mostanában sokat lehet olvasni erről a témáról, nagy divat lett habzó szájjal mellette vagy épp ellene érvelni. Én egyiket sem teszem. Nem tudom, hiszen kb. fél év alatt ez még nem derülhetett ki, hogy amit csinálok, az hosszútávon hogyan hat rám. Jobb futó leszek-e általa, vagy csak tönkrevágom az ízületeimet? Ezért aztán arra kérlek, hogy semmiképp ne vedd az én (pozitív) tapasztalataimat biztatásnak! Ami nálam (eddig) működik, az lehet, hogy nálad nem fog. Nem vagyunk egyformák. Pár napja posztolt az egyik volt középiskolai osztálytársam egy célfotót magáról. 10k, 38 perc. Hihetetlen sebesség egy kb. 40 éves embertől, aki csak hobbi szinten fut. A képen épp egyenes lábbal érkezik a sarkára, jóval maga előtt. Az ideje alapján mondhatom-e azt, hogy rosszul fut? Aligha. Ő így fut, én máshogy, és ő a gyorsabb. Kérlek, ezt ezt rágd meg alaposan, mielőtt tovább olvasol. Oké? Köszi!

2012. nyár, Runke, Horvátország: Lusta vagyok mint a dög, így a sátortól a strandig vezető nagyjából húsz méternyi út kedvéért nincs kedvem cipőt váltani. Eleve az ezer forintos tengeri cipőmben megyek le a tengerhez. Szinte az első nap észreveszem, hogy ez marha jó érzés. Nem tudom pontosabban definiálni hogy mit érzek, de határozottan kellemes. Így aztán a papucsom és a sportcipőm helyett egyre gyakrabban veszem fel ezt a darabka gumiréteget, és megyek el benne a kemping boltjába, mosdójába, ide-oda. Mikor pár nappal később a félsziget külső felén találok egy eldugott, nehezen megközelíthető öblöt, a világ legtermészetesebb módján indulok el a meredek, sziklás ösvényen a tengeri cipőmben. Élvezem, hogy érzem a köveket, hogy pontosan tudom irányítani magam. Valami furcsa ötlettől vezérelve, és talán azért is, mert nem hoztam az útra magammal futócipőt, elkezdek futni benne a sátrunk mögötti aszfalton. Nem sokat, párszor tíz métert. Könnyed, felszabadító érzés. A legjobb szó ami eszembe jut az az, hogy így futni valahogy rugalmas.

Aztán véget ér a nyaralás, hazautazunk, és én elfelejtem az egészet.

Sarkazva menekülök az ellenséges nindzsák elől!

2013. tavasz: Lassan növelem a hosszú futásaim távjait, április elején első alkalommal futom körbe a Velencei-tavat. Bár néha még magamnak sem merem bevallani, de a hosszú futások után fájok itt-ott. Főleg a térdeim. Kemény vagyok mint a fagyott kutyaszar, úgyhogy átfutok a fájdalmon. Mindig el is múlik, hogy aztán egy másik ízületemben bukkanjon fel. Ekkortájt akadok rá a YouTube-on a New Balance egyik marketing videójára, főszerepben Tony Krupicka ultrafutóval.

Már az első pár másodperceben, ahogy látom futni azon a sziklás ösvényen, rájövök, hogy ez pont az, amit én csináltam Horvátországban. Ez az a mozgás, ez az az érzés. Ekkor hallok először a természetes/mezítlábas futásról, ami rögtön beszippant. Megnézek egy csomó videót, és teljesen logikusnak tűnik a dolog.

Kilenc évig karatéztam. Végtelen számú kört futottam tornatermekben és focipályákon mezítláb, így nekem nem kell bizonygatni, hogy mi emberek tudunk cipő nélkül futni. Tapasztaltam, hogy tudunk. Tudom, hogy én tudok.

Egy hét sem telik el, és veszek egy pár Trail Minimust. Óvatosan kezdek, rövid körökkel, heti egy-két alkalommal. Sosem hordtam otthon papucsot, de mostantól már a kertben is mezítláb vagyok. Még a füvet is így nyírom. Tömérdek videó és cikk alapján lassan érteni vélem, hogy a természetes futás lényege az, hogy a becsapódáskor keletkező erőket a passzív vázrendszerünk (csontok és ízületek) helyett az aktívval (izmok és inak) nyeletjük el. Az a remek ebben, míg az előbbi nyilván erre képtelen, addig az utóbbi képes ezt az energiát elraktározni, majd visszaadni. Mint az ideg az íjban. Földet éréskor "felhúzom", elrugaszkodáskor "kilövöm".

Megszámlálhatatlan videó mutatja be, hogyan kell ezt csinálni. Kicsit meglepő volt rájönnöm, hogy a dolog lényege nem az, hogy a talp melyik részével érek földet. Az csak következmény. A lényeg, hogy a súlypontomhoz képest hol. Ha a súlypontom alatt, vagy nagyobb tempónál egy kicsit mögötte teszem le a lábam, akkor nem tudok kinyújtott lábbal a sarkamra érkezni. Lehetetlen. Próbáld csak ki! A trükk tehát az, hogy nem szabad hosszúkat lépve, ugrálva futni. Hiába mutatja ezt a Decathlon óriásplakátjaitól a Nike videókig ezernyi média, ez helytelen. Aprókat kell lépni, bokából előredőlve. Hagyni kell, hogy a gravitáció húzzon előre.

A dolog bevált. Mindenféle fájdalmaktól, vagy szokatlan helyeken felbukkanó izomláztól mentesen kezdem meg önmagam átprogramozását egy újfajta mozgásra. Könnyen megy. Fokozatos növelem az egyszerre megtett távokat és az adott héten belüli minimalista futások arányát is. Tizennégy hét alatt jutok el arra a pontra, ahonnan már csak és kizárólag így futok, csak és kizárólag erre a mozgásformára kitalált cipőkben. Az átállás megkoronázásaként már a Trail Minimusban teljesítem a II. Eged-hegyi terepfutás 28k-s távját, ahol a mezőny közepén, a 13. helyen érek célba. Nem sokkal később egy 0mm emelésű cipőben (Saucony Virrata) lépem át először a 30k-t (5:15) síkon, majd szeptemberben a Minimusban terepen is (6:08).

Eged-hegyről lefelé, Trail Minimusban

Persze nem vagyok még kész, sosem leszek. Magam előtt lóbálom a karjaimat, gyakran lebólint a fejem, és ha megfeledkezem magamról, hajlamos vagyok sarokkal fékezni a köves lejtőkön. Nagyobb tempónál a lépésszámom sincs rendben, néha kétszázat lépek egy perc alatt, ami sok. Nyújtani kell a lépéseimet, erősíteni a lábaimat.

Tatai tó-futás, Saucony Virrata 0mm-es cipőben

Nem fogok unatkozni ezen a télen sem, az tuti. :)

Csütörtökön jóval naplemente után indultam el futni. Kb. 14k-t terveztem aznapra, ami szépen meg is lett, de nem ment minden simán. A fejlámpám viszonylag hamar lemerült, és a falu város egyik kivilágítattlan útján csúnyán alátört a jobb bokám. Nem igazán foglalkoztam vele, volt ilyen máskor is, meg aztán pénteken amúgy is pihi. Szombaton aztán elmentem az első körömre az új Merrell cipőmben, majd bringázni a fiammal, és még mindig minden rendben volt, bár néha éreztem a bokám.

Aztán ma reggelre enyhén bedagadt, úgyhogy most pihi van. Kicsit aggódok, mivel jövő szombatra egy negyvenes terep kört terveztem futni a Bakonyban (Bakonyi Barangolás TT), remélem addigra rendbejövök.

Már vettem új elemet.