Továbbra is ez a kedvenc mindenes futócipőm. Enyhe terep, aszfalt, tél, nyár, eső, por - a Virrata mindben jól működik. Annyit bírt, mint az előző, úgy ment tönkre, mint az előző, nincs semmi meglepetés.

Ha még nem olvastad, akkor most elolvashatod az eredeti Virrata posztomat, aztán azt, amit 1500km után írtam róla, majd pedig a most elhalálozott 2-es verziót bemutató posztomat. Egész szép kis sorozat, nem? :)

Vasárnap reggel, a Ryanair közvetlen járatával átrepültem Billundba. Szeretem ezt a járatot, mivel nem kell átszállnom sehol, így nem megy el egy teljes napom az utazásra, mint szinte minden más esetben. Billundból még egy óra taxizás (annyiba került mint a repjegy, ami egyébként szintén nem olcsó) és máris Viborgban voltam, a Best Western lánc Golf Hotel szállodájának egyik aprócska szobájában.

A szálló a két nagyobb viborgi tavat elválasztó kis földcsík közepén volt, és ahogyan az a fenti képen is látszik, a szobám ablaka pont az egyikre (a délire) nyílt. Nem is vacakoltam sokat, átöltöztem és elmentem futni. Kicsit több mint 5km hosszú a tó körül futó kör, és magyar mértékkel mérve nagyon sokan futottak vagy bringáztak rajta.

Az útvonal kb. fele aszfaltozott, a másik murvás. Az aszfaltos rész mellett végig nagyon szépen karbantartott fű volt, gondoltam is, hogy valamelyik nap kellene itt mezítláb futni egy kicsit. Ebből sajnos nem lett semmi.

Vasárnap kétszer kerültem meg a tavat. Szerencsém volt, szinte alig eset az eső. Abban a pillanatban viszont ahogy beléptem az épületbe nagyon rákezdett. Tökéletes időzítés! :)

Ahogy elállt az eső elmentem sétálni egy kicsit a belvárosba, de annyira felerősödött a szél, hogy nagyjából fél óra után vissza is fordultam.

A hivatalos program hétfőn délben kezdődött, így másnap reggel még volt időm elmenni egy újabb futásra. Sajnos nagyon teleettem magam, így bár az idő szép volt, a futás mégsem esett valami jól.

Futás után meló hatig, majd egy borkóstolóval egybekötött vacsi a főnökömmel és két kollégámmal a cég VIP szállásán. Tetszett.

Kedden nem volt futás. Reggel hét után vett fel a taxi és este tíz is elmúlt már, mire visszaértem a szállodába. Cserébe volt nagy kajálás és sörözés a silkeborgi tavon. Ennek a partján élnek a helyi jómunkásemberek.

Szerdán már nem volt közös program, fél ötkor már a szobámban voltam. Kicsit még piszmogtam a laptopomon, de nem kellett sietnem. Errefelé kicsivel tíz után megy le ilyenkor a nap (és háromnegyed ötkor kel). Rajzoltam egy útvonalat a környező kisebb településeken keresztül, azt szerettem volna szép nyugisan lefutni. A külföldi futásaim legalább annyira szólnak a nézelődésről mint az edzésről, és ezen a környéken most voltam először.

Szóval elmentem nézelődni. És mit látok alig egy kilométer után? Ezt:

Látjátok, hogy mi ez?

Na?

...

Ez egy országúti körforgalom közepébe ásott körforgalom. Bringásoknak. Bizony. Szerencsétlen dánok! Ha tudnák hogy ennyi pénzből simán építhettek volna maguknak akár egy kisebb stadiont is! 

A futás jól ment. Szeretek dán mellékutakon futni, mivel fél öt után már szinte nincs rajtuk forgalom, a minőségük pedig egészen kiváló. Valamelyik reggel mondtam is a taxisnak, hogy mennyire jók ezek az utak. Erre ő azt mondta, hogy ez pont nem jó, mert nagyon hangos rajta a gumi. Khmm...

Hála a Suunto-nak, nem tévedtem el, így még maradt időm egy gyors zuhanyzás után elsétálni egy közeli boltba némi helyi édességért a gyerekeknek, illetve két sörért magamnak.

Csütörtökön hajnali fél négykor kelés, taxival vissza Billundba, fél kilenckor pedig már a bőröndöm vártam Ferihegyen a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren.

Azt hiszem, hogy ez egy kicsit sok volt. :) Három egymást követő hétvégén is versenyeztem, ami elsőre ugyan jó ötletnek tünt, de azért a végére jócskán kifáradtam.

A hónap elején igyekeztem kipihenni a VTM Ultra fáradalmait, futás helyett a Júlia-alpokban kirándultunk a fiammal. Nagyon örülök, hogy tetszett neki! Mindenképp fogok még ilyen apa-fia túrákat szervezni, legalább évente egyszer.

Aztén szép egymás után lenyomtam a II. Csákvári Minimaratont, a Káli-medence Félmaatont, majd az UTH rövidebbik távját. Mind jól ment, nem lehet okom panaszra, de azért legközelebb nem sürítem így össze a dolgokat. Mindössze 233,6km-t futottam, ami nem sok, de ez a hónap most a versenyekről és az intenzitásról szólt, tehát nem kükönösebben bánom, hogy ilyen rövidkére sikerült.

Bringázgattam is egy kicsit. Kezdem egyre jobban élvezni a tekerést, bár közel sem tudok annyi időt szánni rá, mint szeretnék. Gondolkodom rajta, hogy tarthatnék valamikor a nyáron egy csak bringás hetet, futás nélkül. Hogy őszinte legyek, nem biztos, hogy menne. :)

A hónap utolsó napján átrepültem Dániába, így az utolsó futásom már a viborgi Déli-tó körüli sétakörön volt. És ezzel el is kezdődött az idei utazgatós időszakom. Még a családi nyaralásunk előtt kiugrok Finnországba, augusztusban pedig Kínába. Az utóbbi helyen nem biztos hogy kellene futnom, de azért biztosan fogok majd egy kicsit. :)

Hajnal ötkor kelek és valamivel hét óra előtt érek Szentendrére. Sikeresen leteszem a kocsit egy ingyenes parkolóban a versenyközponttól pár percre, majd elmegyek felvenni a rajtcsomagot. Amennyire tudom, most először ellenőrzik terepfutas.hu versenyen a kötelezően előírt felszerelés meglétét minden versenyzőnél. Egyetértek ezzel az eljárással - a szabály az szabály.

Átöltözök, bámészkodok, aztán lassan átsétálok a rajt/cél területre, ahol már javában áll a bál. Mivel én viszonylag hamar bemegyek a check-in zónába, így meglehetősen elölről várom a rajtot. Aztán pontban nyolckor elindulunk a szentendrei macskaköveken. Kb. három kilométert futunk, mire beér a tömeg az erdőbe. Igyekszem nagyon visszafogottan haladni, rengetegen loholnak el mellettem.

Három nap folyamatos eső után sok jóra nem számítok, de arra ami a fák árnyékában vár, nem vagyok felkészülve. Sűrű, cuppogós sár mindenhol. Mindenki botorkál. Ha gyaloglásra váltok, akkor minden lépésnél le akar rólam esni a cipőm. Lassú kocogással tudok a legjobban haladni, bár így meg nagyon csúszkálok. Két nagy emelkedőn verekszem fel magam Pilisszentlászlóig, de szinte észre sem veszem, annyira a sárra figyelek. Szerencsére mindig van egy patakátkelés, így a darabonkét kilósra hízott cipőimről le tudom áztatni a sarat. Az ellenőrzőponton bekapok pár sós kekszet, teletöltöm a poharam izóval majd azt kortyolgatva indulok is tovább. Inkább séta közben szopogatom el, mint egy helyben állva.

Visegrádig könnyű és szép az út. Sár persze van mindenhol, de már nem érdekel. Újabb pohár izó Visegrádon, majd mászás, mászás. Először csak a Fellegvárig, majd tovább a Pap-rét felé. Még a rét előtt találok egy eldobott aprócska decathlonos kulacsot. Elteszem a hátizsákom egyik zsebébe. Pap-réten egy kis keksz, izó a poharamba és az "új" kulacsomba, aztán megyek is tovább. Már csak két emelkedő!

De még milyen! Minden túlzás nélkül mondom, hogy én még ilyet nem láttam. Csúszós sáron mászunk négykézláb, gyökerekbe kapaszkodva a Vörös-kő felé. Nem akar vége lenni, sőt egyre meredekebb. Alig vagyok gyorsabb, mint egy felfelé túrázó család. Egyszer csak elszalad mellettem lefelé egy túrázó, majd tőlem egy méterre hatalmasat esik. Vigyázz, csúszik! - dünnyögöm magamban, a kárörvendő felem jól szórakozik. Addig sem a saját bajom foglalkoztat. Aztán felérek. Ha jól számolom harmadik alkalommal megyek el Szasza mellett. Igyekszem rávenni, hogy én legyek az idei terepfutó naptár címlapján, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerült.

Pap-réten volt az utolsó frissítő pont, pedig nagyon jól jönne még egy. Van még vizem, de már meleg, nem esik jól. A kis kulacskámból pedig már kiittam az összes izót. Innentől a szomjúsággal küzdök. Az utolsó kilométerekre megtáltosodok, sokat előzök. Sajnos a lendület csak Szentendre határáig tart. Itt már csak közkúttól közkútig botorkálok. Szerencsémre három is akad a célig. Páran visszaelőznek azok közül, akik mellett nemrég elmentem.

A befutó hihetetlen élmény! Mindenki nekem tapsol - versenyzők, járókelők egyaránt. Annyira még magamnál vagyok hogy észrevegyem, milyen megalázóan sokan vannak már FNSHR pólóban az utcán, de annyira már nem, hogy célbaérés után leállítsam az órám. :) Ulrich kétszer is megtölti meleg kólával a poharam, mire eszembe jut rábökni a STOP gombra. 6:59:19 lett a hivatalos időm, 57. lettem a 241 induló közül. Sokkal hátrábbra vártam magam, ultra távon még sosem végeztem ennyire elöl.

Nem esik jól visszaballagnom a versenyközpontba. Annyira sárosak vagyunk, hogy a futók csak zokniban léphetnek be a tornaterembe. Egy segítő lányka szorgosan takarítgatja a futók cipőjét. Egy seprűvel.

Megmosakszom, beszélgetek egy kicsit (örülök, hogy nem csak nekem hiányzott még egy frissítőpont a végéről), aztán legújabb kedvenc pólómban elindulok megkeresni a kocsim. Nem emlékszem rá, hogy hol hagytam, így eltart egy darabig, mire ráakadok. Végülis minden versenyen el kell tévednem legalább egyszer. :) Hazafelé már azon töprengek, hogy vajon átutaltam-e már a nevezési díjat az Oroszlány60-ra?

Ez pedig az elmaradhatatlan videó. Az igazán kemény részek nincsenek rajta, sőt, szinte semmi érdekes. Nem igen volt erőm állandóan előszedni a kamerát, szóval most csak ennyi:

Nem nagyon szeretnék sokat írni erről a rendezvényről, mivel nem igazán van mit. Szép idő, szép útvonal, kicsit amatőr szervezés. Találkoztam Rókával, Lacival és Péterrel, hála nekik kicsit gyorsabban teltek a rajt illetve az eredményhirdetés előtti üres órák. Köszi!

Könnyű országúti félmaraton tempóval kezdtem, ami hiba volt. Bár nincs benne sok szint (308 métert mért az órám), de az útvonal elég kacskaringós, illetve sok benne a földút, így a választott tempóm kicsit soknak bizonyúlt a végére. Mivel már csak egy hét van hátra az UTH-ig, így nem nagyon akartam lesavasodni: az utolsó kb. három unalmas kilométerre szépen lelassultam. Nehéz volt, mert mentem volna, de most valahogy győzött a józanabbik felem, ami egyébként nem szokása. Úgy számoltam, hogy korosztályos (senior, basszus!) harmadik helyen érek be, de tévedtem. Volt a legelején egy korombeli pasi, akit nem is láttam, így végül negyedik lettem. Hülyén hangzik, de örülök, hogy elszámoltam magam, mivel így nem kezdtem el versenyezni az általam korosztályos másodiknak vélt futóval. Akkor ma nem tudnék elmenni futni. :)

Az a vicc, hogy ez volt csupán a harmadik félmaratoni (oké, ez egy kicsit rövidebb volt most) versenyem. Többször futottam ultra távot, mint ekkorát, nincs is igazán rutinom benne.

Hát ennyi. Könnyű lötyögésnek szántam, aminél azért egy kicsit több lett, de talán nem annyira, hogy gátoljon az UTH sikeres teljesítésében. Izgulok.