Ha a faludban/városodban szerveznek valami futóversenyt, azon ott kell lenned, ez nem is lehet kérdés. Így aztán, bár az utóbbi időben hanyagoltam az igazán gyors futásokat, természetesen elindultam a "Fuss, hogy léphessen!" II. Csákvári Minimarathon szombati jótékonysági versenyének un. hosszú (13,2km) távján. Ez nem az én távom, túl rövid, épp ezért túl gyors, de hát mit volt mit tenni...

Bár ez már a második próbálkozása volt a szervező csapatnak (legutóbb 2013-ban rendezték meg), most sem sikerült minden tökéletesre. Hogy az elején kezdjem... Sikerült délután kettőre tenni a rajtot, ami mind hőmérséklet/napsütés, mind pedig kajálás szempontjából a lehető legszerencsétlenebb időpont. Az útvonal egy "nyeles kör", ebből kellett kettőt nyomni. Gondolhatjátok mi volt a "nyél" részén, ahol összesen négyszer kellett futnom, három alkalommal erős szembe forgalomban. Az frissítő pontokon a vizes poharak mind tele voltak, nem győztem kilocsolni a felét, ráadásul az összes szervezőnek pont az asztal előtt kellett ácsorognia. Egyet majdnem elsodortam. :)

Erősen kezdetem, szerettem volna hamar kikerülni a sűrűjéből. Nagyjából a huszadik méteren olyan ügyesen ugrott elém egy pasi, hogy majdnem mindketten az aszfalton végeztük. Sokan kezdtek erősen. :) A negyedik kilométernél előztem városunk focicsapatának sportolóit, akik váltóban próbálták teljesíteni a távot. Már sétáltak. A második körre, miután átrágtam magam a szembe forgalmon nagyon egyedül maradtam. Futottak előttem páran, de túl messze, mögöttem pedig senki. Mivel eddigre már tényleg jó meleg lett, nem bántam, hogy nincs miért tolnom. Minden itatóponton ittam egy korty vizet, és kb. ugyanennyit rálocsoltam a fejemre. Működött. A befutóm előtt még találkoztam pár fitnesz bébivel, akik épp akkor teljesítették az első körüket, aztán berobogtam a célba. Gyors interjú Barabás Évivel (valami műsorvezető valami csatornánál). Futottál már a múltkorin is? Igen. Szoktál futni? Igen. Sokan panaszkodnak az emelkedőkre, nehéz volt? Ezek nem emelkedők.

Mivel az 58:22-es időmmel kategória (ffi., 31-50) második lettem, így kaptam kézzel készült szép kerámia érmet, és oklevelet. Sőt, még a polgármesterrel is kezet foghattam.

A képekért köszönet Balázsnak és Bélának!

Amúgy figyelitek, hogy mindhárman a finisher pólóinkkal kívántunk pszichológiai csapást mérni versenytársainkra? :) A prímet egyértelműen egy UB egyéni teljesítő vitte...

Apa-fia csapatépítőn voltam a hosszú hétvégén. A terv az volt, hogy két sátorban töltött éjszakával és kisebb sétákkal keretezve felmegyünk a Júlia-alpok Kriski podi (fennsík) menedékházáig vagy a hóhatárig, majd vissza.

Pénteken reggel indultunk, és kb. ebédidőben meg is érkeztünk Trentába, ami egy igen kicsi település a róla elnevezett völgy elején, a méltán híres Soca-folyó partján. Sajnos szakadt az eső. Gyorsan betoltunk pár falatot a hely egyetlen éttermében, majd eldöntöttük, hogy az esőre tekintettel inkább hanyagolnánk a sátorozást. Második próbálkozásra találtunk is egy kiadó apartmant (45EUR/éj) a helyi múzeum épületében, amibe gyorsan be is költöztünk. Négy személyre volt szabva, szóval elfértünk.

Az első sétánk a Soca egy mellékfolyójának partján vezetett, mindössze pár kilométert mentünk fel majd le. Nagyon szép ez a rész, korábbi két utamon több órát töltöttem itt fényképezéssel. A folyamatos esőzés ellenére a fiam is nagyon élvezte. Össze-vissza szaladgáltunk, patakvizet ittunk, meg minden, ami ilyenkor kell. Aztán még átgurultunk kocsival a Soca azon részére, ahol a víz két sziklafal között fut. Nagyon szép.

Szombat reggelre elállt az eső, és mi tíz óra alvás után nekivágtunk, hogy kb. 750m-ről felküzdjük magunkat a 2050m-en lévő menedékházig. Az út nem hosszú, nagyjából 10km alatt fel lehet érni, de helyenként elég meredek és technikás. Hét patakon kell átkelni, ami tizenegy évesen elég nagy kaland. :) Sajnos nem értünk fel. 1650m-en utunkat állta a hó, és én jobban ítéltem visszafordulni. Lefelé menet már a nap is kisütött, és mivel csomó időnk volt, így megálltunk egy kisebb vízesés mellett pihenni. Aztán levettük a bakancsainkat és bedugtuk a lábunkat a vízbe. Aztán belegázoltunk térdig. Majd hosszas tanakodás után nyakig. Én még ilyen hideget soha nem éreztem. Soha. Kb. 10 másodpercig fáj, utána zsibbad, majd totál érzéketlen lesz a víz alatt lévő testrész. Szörnyű, de valahogy mégis marha szórakoztató - visítottunk a röhögéstől. :) Közel két órán keresztül mászkáltunk ki-be a vízbe, ami pár perce még hó volt valamelyik csúcson.

A szállásra visszaérve vettük észre, hogy pont velünk szemben van egy pizzéria. Az volt kiírva rá, hogy: OPEN PIZZA CAPPUCHION. Így. A cappuchion-t nem próbáltuk, de a pizza egész jó volt.

Aztán újabb tíz óra alvás, majd utaztunk is haza a szakadó esőbe.

Éééés akkor a videó (fürdős rész nélkül):

Érik bennem egy három napos sport hétvége gondolata, valami ilyesmi programmal:

1. nap: Utazás, kipakolás, majd Soca Trail oda-vissza futása. 40km.

2. nap: Túra a Kriski fennsíkra és vissza. 20km, 1300mD+.

3. nap: Futás Trentából aszfalton Krajnska Gorába. 24km, 1000mD+, kerek ötven 180 fokos fordulóval. Ilyen az első:

Majd erről még írok...

A hónap azzal kezdődött, hogy megpróbáltam felépülni a betegen lefutott VTM-től felerősödött köhögős/lázas betegségből. Nem ment könnyen. Most már tudom, hogy iszonyatosan nagy hiba volt elindulni. Ha otthon maradok aznap, akkor szinte biztosan kiheverem pár nap alatt, így viszont közel három hét(!!!) kellett, mire teljesen helyrejöttem. Egészen ijesztő dolgokat köhögtem fel még két héttel a verseny után is. Hülye voltam, de megfizettem az árát. A futás igazságos sport - azt kapod, amit beleraksz.

Aztán a hónap végére egész jól összekaptam magam, így lefutottam a Gerecse 50 útvonalát. A meleg nem esett jól, de végül beértem hat órán belül, úgyhogy örülés.

Aztán negyven éves is lettem, ami remek dolog. Mostantól van egy tök hivatalos magyarázatom a lassúságomra.

Elkezdtem mezítláb futni. Most kb. két kilométert tudok különösebb talpfájdalmak nélkül lenyomni. Puha a bőröm, de majd jól megvastagszik, és akkor mehetek mindenhová mezítlább, mint a hobbitok. Remek lesz!

A bringázásnak is nekikezdtem, de persze az első hosszabb tekerésem alkalmával megfáradt a középcsapágyam. Annak a fején verném szét a gyönyörű karbon vázamat, aki kitalálta a BB30 középcsapágy szabványt. Szerelhetetlen, karbantarthatatlan, és szörnyen érzékeny a gyártási/szerelési pontatlanságokra. De legalább a koszt is szarul bírja. Persze legyünk igazságosak, 30-40 grammal is könnyebb így a gép, mint mondjuk a Hollowtech2-vel volt. Úgy számolom, hogy ez nagyjából 0,018 másodperc előnyt biztosít majd számomra egy Balcsi körön. Aki a kicsit nem becsüli...

A Gerecse50 egyike az ország legpatinásabb, legnépszerűbb teljesítménytúráinak. Úgy gondolom, hogy ennek leginkább a viszonylag visszafogott hossz az oka. Ötven kilométert bárki, aki jó kondiban van, le tud gyalogolni 12 óra alatt. Pont ezért lehetnek rajta olyan sokan, idén valamivel több mint kilencezren. Tetszik a Gerecse, de utálom a tömeget, így az fel sem merült bennem, hogy a túra hivatalos dátumán teljesítsem ezt a távot. Elindultam hát egy héttel később.

Készült videó, így most nem vinném túlzásba az írást. A lényeg annyi, hogy Tardos után kezdett kényelmetlenül melegem lenni, amitől egy kicsit szenvedősre sikerült a vége. 5:58:24 alatt értem körbe, ami még pont alatta van a 6 órás célidőmnek (ez a hivatalos szintidő fele). Az útvonal főbb számai (táv, szint) szinte centire megegyeznek a VTM Ultrával, de maga az útvonal komiszabb kicsit. Héreg után a Bánya-hegy nagyon meredek, és alig van rajta tapadás. A lépcsősor lefelé a Turultól szint meglehetősen lassan megoldható akadály. Mármint nekem. Ettől a két ponttól eltekintve jól futható az egész útvonal, bár helyenként hatalmas sziklák között kell bukdácsolni, így néha lefelé sem tudtam gyorsabban haladni, mint felfelé.

Az útvonalnak két arca van. Gyönyörű erdei utak, sziklák és öreg fák a táv egyik részében, míg a másikon aszfalt, széterodált erdészeti utak, tarvágások és szántóföldek.

A jelölések végig jól követhetőek, a leghosszabb távot egy fehér pötty jelzi. Néha a turistautak jelölése alatt, néha külön. Könnyedén teljesíthető GPS nélkül. Ha nem térünk le az útvonalról, akkor egyedül Tardoson van lehetőség kulacsot tölteni, ezért célszerű a teljes útra elegendő mennyiséggel készülni. 

Kellene valamit kezdenem ezzel a hőguta dologgal. Nem normális, hogy annyira megvisel a meleg, hogy nem tudok tőle sem enni, sem inni. Nyilván nem segít, hogy szinte sosem futok délben, de talán valamit változtatnom kellene a hidratálásomon is. Például lehet, hogy nem vizet kellene innom, hanem híg izót. Vagy mittudomén.

Ezt megoldani lesz a következő házifeladatom.

Egy év és három ultra táv után, kicsivel 1400 futott kilométerrel a talpaiban, szeretett TrailRoc 247 terepcipőm kilehelte lelkét. Ugyanezt a típust szerettem volna újból megvenni, de fél számmal nagyobb méretben. Csak otthon vettem észre, hogy némiképp megbicsaklott a terv, és a 247 helyett a 235-ös típust vettem. Elnéztem a számot. :) Nem nagy baj ez egyébként, mivel ez utóbbi váltja az előbbit. Nem csak nálam, de z INOV-8 katalógusában is.

Nem volt túl nehéz összekeverni a kettőt, mivel gyakorlatilag ugyan úgy néznek ki. Az újabb típuson egy kicsit vékonyabb a felsőrészen végigfutó zikk-zakk műanyag erősítés, de ettől eltekintve azonosak. Az újabb, ahogyan a neve is mutatja, 12 grammal könnyebb mint az előd.

Háromszáz kilométer van benne, és eddig teljesen elégedett vagyok. Jó döntés volt kicsit nagyobbat vennem, kényelmesebben elférnek benne a lábujjaim. A talpa talán egy egészen kicsivel vékonyabb, mint a 247-esnek volt, de lehet, hogy ez csak a placebó hatás. Akár így, akár úgy, de ezt a cipőt még a korábbinál is jobban szeretem - jobb benne futni. Hogy ez a talán vékonyabb talp, vagy a kicsit nagyobb méret miatt van-e azt nem tudom, de nem is igazán számít. A jó dolgok megmaradtak - kényelmes felsőrész, kellően bütykös talp, nulla sarokemelés, alig-alig csillapítás - miközben egyetlen zavaró dolgot sem hoztak be. Szuper, mivel így nem kell még egyszer leírnom ugyanazokat a sorokat. A részletes 247-es bemutatóért katt IDE, az élete vége felé készült képekért pedig IDE. Csak azt remélem, hogy legalább jövő tavaszig kitart, mivel sajnos olcsóbb az pont nem lett.

Fontosnak érzem kiemelni, hogy a poszt írása közben egyetlen szerelmes hangyapárnak sem esett bántódása.