Több mint két évig használtam az első futós hátizsákom, míg végül több helyen is megadta magát. Szerettem, pedig számomra nem volt épp ideális választás. Persze erre csak akkor jöttem rá, amikor elkezdtem használni. :)

A zsák (vagy mellény, nézőpont kérdése) elsődleges és szinte egyetlen célja a folyamatos hidratálás. Másfél liternyi víz fér a hozzá kapott tömlőbe, ami nekem még meleg időben is elég vagy ötven lötyögős kilométerre. A vízen kívül viszont sajnos nem sok más mehet még bele. Van két picike zsebe a vállpánton (egyik zárható, a másik hálós), két hálós zseb az oldalán, és egy "nagy" rekesz a hátán. Ez összességében pár gélnek, egy telefonnak, egy kicsi fényképezőgépnek, és egy könnyű esőkabátnak elég hely, de ezek is csak nehezen érhető el menet közben.

Hamar rájöttem, hogy nekem nagyon hiányzik elölről két nagy zseb. Jellemzően ez az, ahová két kulacsot szokás tenni. Nekem persze inkább a fényképezőgépemnek illetve mostanság a GoPro kamerámnak lettek volna ezek a zsebek tökéletesek. A Salomonban az oldalsó zsebeket használtam erre a célra, de onnan bitang nehéz volt kivenni, illetve eltenni. Őszintén meglep, hogy még egyszer sem ejtettem el semmit, amit oda szántam.

A két kis első zseb épp hogy elégy egy kulcsnak és egy gélnek. Utóbbiból jobban szerettem volna többet is elérhető helyen tartan, hogy ne legyen a kajálás ekkora macera. A Vérkörön úgy csináltam, hogy minden ennivalóm hátul volt, egy pedig elől a hálós zsebben. Miután azt megettem, levettem a zsákot, elraktam a kiürült tubust vagy csokis papírt, és betettem a helyére a következőt. Működött, de feleslegesen nehezítette az egész folyamatot, és egyben jó kifogás is volt az evés halogatására. Aminek persze meg is fizettem az árát...

A tarályhoz jár egy kis hőszigetelő zseb, ami mondjuk túl sokat nem ér, de semmi súlya nincs, és ad némi tartást magának a tartálynak. A tömlő alul fut, ami nagyon jó dolog, sokkal szimpatikusabb, mint a váll felett vezetett megoldás. A cső persze gyárilag marha hosszú volt, jócskán vágnom kellett belőle. A szívóka pont jó méretű és természetesen zárható.

Amit szerettem benne:

• nagyon könnyű
• kényelmes, pólóban sehol sem dörzsöl
• alig ugrál rajtam
• mosható
• hangos síp
• alsó tömlővezetés

Ahol pedig lehetne jobb:

• kevés és kicsi zseb, ami közül csak egy zárható
• a cipzárak hajlamosak beragadni a beléjük száradt izzadságtól
• a hálós zsebekből nehéz kivenni a tubusos dolgokat
• kicsit lassú utántölteni
• a tartály csatlakozója nehezen jár, és nem mindig kattan a helyére elsőre

Úgy gondolom, hogy a gyártónak alapvetően igaza van. Ez a zsák főként rövidebb hosszúkra megfelelő, amikor még nem annyira téma a kajálás, és nem is igen szeretnél más bigyót magaddal vinni. Ha viszont, hozzám hasonlóan, te is szeretsz mindenféle kütyüket magaddal hordani, akkor ez talán nem a legjobb választás.

Két év alatt a tartály csatlakozója és a vállpánton lévő kis zseb cipzárja fáradt csak el, pedig sokszor mostam, és az utóbbi egy évben szinte hetente használtam.

Hó és jég és hó - erről szólt a január, amit nem igazán bánok. Végülis a télnek valami ilyesminek illene lennie minden évben, nem?

Szépen gyűjtögettem a kilométereket, és egy igazán havas hét kivételével becsülettel lefutottam a gyorsító edzéseimet is. 308 kilométer jött össze. Nem rossz, de semmi kimagasló.

Igazán hosszúkat nem nagyon futottam, valahogy most így jött ki. Februárban majd keményen rá kell feküdnöm a hosszabb távokra is, mivel úgy döntöttem, mégis indulok a VTM Ultrán március végén. Lesz befutó érem, és nekem ennyi elég is. :) Érembuzi vagyok. :)

Végre valahára összeállt a bringám. Bár még szeretnék rajta egy kicsit faragni, de legalább már menetkész. Alig várom, hogy végre kitavaszodjon!

Úgy terveztem, hogy szombaton letolom a VTM Ultra elejét és végét egy szép 30km-es körben, aztán vasárnap lötyögök kicsit valamerre. Hát, pont nem így alakult.

Pénteken este elkezdett fájni a fejem, alig aludtam valamit. Ezzel ugrott is a szombati hosszú futás, de azért mentem helyette egy rövid tizes terepkört a szélviharban. Igazán remek volt.

Vasárnap viszot már tényleg neki kellett indulnom a heti hosszúnak, így átgurultam Szárra. Sajnos a szombat este esett komoly hó és a tavalyi jégkár után hátramaradt kidőlt fák és letört ágak miatt gyakorlatilag futathatatlanná vált a Piros. Elszenvedtem magam a körtvélyesi meteorológiai toronyig, ahol aztán szégyen szemre visszafordultam. 13,4km. :/

Mivel sejtettem, hogy ez irdatlan nagy szívás lesz, így nagy bölcsen vittem magammal kamerát. Igazam is lett, tényleg nagy szívás volt.

Emitt pedig a heroikus küzdelmemről készült videófelvétel tekinthető meg:

Az egészben az volt a legrosszabb, hogy ezzel a nagyon rövidre sikerül futással meg sem közelítettem a heti 70km-es célomat. Erre persze már csak akkor jöttem rá, amikor már az összes melegebb futó göncöm bent forgott a mosógépünkben. Mit volt mit tenni... Dupla centrifugálás, "intenzív" radiátoron szárítás, és már kint is voltam a sötétben, hogy letudjam a hetvenből még hiányzó 10,8-at.

Ma este sikeresen lefutottam 5000 métert 19 perc 59 másodperc alatt. Kár, hogy nem egyben. :) Tempóváltogatós edzésem volt Gárdonyban, ami során felváltva futok gyors és lassú ezreket. Gyorsból ötöt, lassúból hatot.

Az öt gyors valahogy így alakult: 4:02, 4:03, 3:59, 3:58, 3:57. Nagyon örülök, de ez így persze nem ér. Még nyomok pár ilyet, aztán pár gyorsabb és rövidebb résztávot, és valahogy március elején nekivágok egyben. Addigra kellene találnom valami olyan helyet, ahol egyenes útvonalon, síkon futhatnám le az egészet. Sajnos még ez a gárdonyi útvonal (a bringautat követtem) sem a legideálisabb, van pár éles kanyar benne, ahogyan a térképen is látszik.

2012. január 21-én kezdetem el futni. Ennek pont három éve. A következő sorok, amiket annak idején az azóta megszűnt fotós blogomra írtam, az első (majdnem teljes) futóévemet mutatják be. Most felteszem ide, csak hogy teljes legyen a sztori. Szóval...

Ha már követed a blogomat egy ideje, akkor nagyjából tudod, hogy merre jártam idén, hogy milyen eszközöket vettem, használtam, majd adtam el, és nyilván nem kerülte el a figyelmed az sem, hogy micro 4/3 rendszerről visszugrottam FX-re. Ha megkérdeznéd, hogy milyen fontos dolgok történtek velem idén, nyilván ezek valamelyikét várnád válaszként: Triglav, Argentína és Uruguay, Isztria, OM-D, 75/1.8, D600. Pedig közel sem ezek a legfontosabbak.

Az év számomra legfontosabb és legmeghatározóbb eseménye, vagyis inkább esemény sorozata, január elején kezdődött. Az akkor alig több mint két éves kislányom összeszedett valami nagyon csúnya fertőzést. Hányt, ment a hasa, és nem volt étvágya. Ez felnőttként túl jó, de egy ennyire kicsi törpénél kimondottan veszélyes dolog. A doki meg is kért minket, hogy kezdjük el mérlegelni. Ha fogyásnak indul, akkor irány a kórház. Szóval átballagtunk a szomszédhoz, kértünk mérleget (nekünk nem volt, mert minek, ugye..). Tündi túl kicsi és könnyű volt, az ő súlyára be sem kapcsolt, így én álltam rá vele. Aztán nélküle. 105kg. Nem akartam elhinni. Hogy a fenébe lehetnék én több mint egy mázsa? Hiszen majd’ tíz évig tanultam két küzdősportot, sziklát másztam, rendszeresen kirándulok…

Egy pillanat alatt omlott össze az énképem. Olyan dolgok tudatosodtak bennem, amiket korábban szándékosan hagytam figyelmen kívül, nyomtam el. Hogy évről évre nagyobb méretű farmert hordok (nyilván nem az L utáni szám nőtt), hogy feszülnek rajtam az XL-es pólóim és ingeim, hogy némelyiket be sem tudom már gombolni a nyakamon. Láttam magam, ahogy lihegek a két emelet után, amit az irodámig kell megtennem. Hogy jó ideje már elkerülöm a Haraszt-hegyen a lépcsősort, mivel nem tudtam rajta pihenés nélkül felmenni. Hogy már legalább egy éve nem is tekertem a bringámat a falun kívül, és belül se nagyon. Eszembe jutott, hogy milyen gyakran fáj a fejem, hogy néha össze-vissza kalapál a szívem - hogy milyen lusta is vagyok.

Alsógatyában állok a tükör előtt, a nagy hasam és az úszógumijaim nézem. Aztán leülök a számítógépem elé, keresek egy testtömeg-index kalkulátort. Férfi, 37 év, 182cm, 105kg. Vörös. Nem túlsúlyos, az a sárga lenne, hanem kövér. Ez vagyok én. Kövér. Dühös vagyok. Magamra, a világra, az életemre, és hosszú-hosszú idő óta először: a kifogásaimra. Akkor és ott elhatározom, hogy ez így nem mehet tovább.

Másnap, 2012. január 21-én délután előveszem a három éves sportcipőmet (mégis mitől kellett volna elkopnia ilyen rövid idő alatt, nem?) és elindulok futni. Hideg van és sötét, de én dühös vagyok és elszánt. Körbefutom a “blokkot”, ahol a házunk áll. 1.3 km, majdnem meghalok a végére. A vacsorát kihagyom. Bár a februári nagyon hideg miatt a futást egy hét után abbahagyom, és egész március közepéig nem nem is kezdem újra, onnantól kezdve figyelek rá hogy mennyit eszem. Az nem érdekel, hogy mit, csak az, hogy mennyit és mikor. Sokat reggelizek, alig-alig vacsorázok. Korábban ez pont fordítva volt.

2012. március 18-án kezdek el újra (és igazán) futni. Heti három-négy alkalommal. A hónap végére eljutok az 5 km-ig. Veszek egy mérleget, minden hétfőn mérem magam. Nem dugom többet a fejem a homokba. Vagyok aki vagyok.

2012. áprilisában összesen tizennégy alkalommal futok, tehát gyakorlatilag minden második nap. Átlépem a havi 100 km-es határt, egészen pontosan 112.2 km lesz a vége.

2012. májusában megyek vissza a Triglav Nemzeti Parkba. Nagyjából 1100 méter pozitív szintet túrázok, gond nélkül, hátizsákban. Nem is érzem a súlyát. Miután visszaérek a kempingbe elmegyek még sétálni egy kicsit, mivel nem vagyok fáradt. Viszont egyfolytában vigyorgok.

2012. június 10-én jókedvűen ébredek, tele energiával. Ma egy kicsit hosszabbat kellene futni, gondolom magamban. Így aztán lefutom a Csákvár – Gánt – Gánt-bányatelep – Csákvár útvonalat. Kicsit több mint húsz kilométer. A vége nem esett jól, de megcsináltam. Megállás nélkül lefutottam egy húszast! Lassan, de különösebb gond nélkül. Akkortájt már heti négy-öt alkalommal futok.

2012. szeptemberében benevezek a Balaton Félmaratonra, innentől tudatosan arra készülök. Nézegetem a neten az edzésterveket, és rájövök, hogy nem pihenek eleget, és hogy a hosszú futásaim nem elég hosszúak. Onnantól csak heti háromszor futok. Két rövidet, és egy lassú hosszút. Hétvégenként elkezdek Velencére és Tatára járni, hogy síkon futhassak. Hét közben marad az erdő, és az emelkedők.

2012. október 14-én, a felkészülésem részeként teljesítem a félmaratoni távot. Az egész hónap remekül sikerül.

2012. november 18-án lefutom a 9. Balaton Félmaratont. Kicsit elfutom az elejét, visz a tömeg és a hangulat (no meg az orrom előtt ugráló sok női fenék), így a tempóm jelentősen visszaesik a végére, de amúgy minden oké. Meg sem állok a frissítő pontoknál. A végén átveszem az ajándék csomagom, kiváltom a hátizsákom a ruhatárból, kicsit nézelődök, majd egy almát rágcsálva elkocogok célterülettől kb. egy kilométerre lévő kocsimig. 2:00:44 lett! Nagyon szerettem volna lefutni két óra alatt, de valahol legbelül biztosra vettem, hogy nem fog összejönni, és nagyjából 2:10:00 körül lesz a vége. Marha jó vagyok!

2012. december 29-én, Miskolcon, 23,3 km-et futok. Ez az eddigi leghosszabb távom. Nagyon jól megy. Pár rövid emelkedőtől eltekintve végig 150 alatt marad a pulzusom. Sajnos a Nike+ GPS futóórám a 18. kilométernél megdöglik, valami belső kondenzáció kinyírta. Típushiba, remek!

Az év utolsó hónapjában, hétköznaponként, már csak sötétben tudok futni. A rövid köröm kb. tíz kilométer hosszú, amiből nyolc az emelkedő. Több mint egy perccel vagyok gyorsabb kilométerenként, mint márciusban. Tízszer, hússzor akkora távokon, erőlködés, belehalás nélkül. Kilométereket futok a vaksötét erdőben, fejlámpával. Gyakran hóban, sárban, esőben. Már nem kell kényszerítenem magam, hogy elinduljak futni. Nem szükséges, mivel már vágyom rá. Az életem része lett, jól esik. Ha valami családi vagy munkahelyi program okán kimarad egy alkalom, akkor hiányzik és bűntudatom van. December lett a legerősebb hónapom: 156 km-et futottam.

Tervezgetem a jövő évet. Márciusban körbe futom a Velencei-tavat. Az 28km. Onnan már csak egy kicsi, és meg is van a harminc. Ha pedig tudnék párszor harmincat futni a nyár végéig, akkor őszre, vagy esetleg a következő tavaszra lőtávolba érne az a bizonyos 42195 méter… Nem akarok hazudni magamnak, fogalmam sincs, hogy odaérek-e valaha. Azt viszont tudom, hogy sokkal-sokkal felemelőbb ezen töprengeni, mint ostoba kifogásokat gyártani.

Ma 2012. december 31-e van, az év utolsó napja. Alsógatyában állok a tükör előtt.  Újban, mert a régiek lesnek rólam. Ahogy a zoknijaimat kivéve minden régi göncöm. A hasam majdnem teljesen lapos, nincs úszógumim. Nem is emlékszem, mikor néztem ki így utoljára. Az arcom újra konkáv, nem egy felfújt lufi a nyakamon. 85,2 kg vagyok, a karácsonyi kajálások után. Már csak -2 kg, és zöld lesz a testtömeg-indexem. Idén még nem voltam beteg, teljesen elmúltak a migrénes fejfájásaim, a nyugalmi pulzusom ötven körül szór. Jól vagyok. Erős vagyok.

Ha az elmúlt egy évre gondolok, nem a bevezetőben említett dolgok jutnak elsőként az eszembe. Azt az 1048 km-t látom, mi már mögöttem van és azt a megszámlálhatatlanul sokat, ami még előttem.